Lilla két tenyérrel fogta körbe a forró teásbögrét, mintha attól tartana, hogy ha elengedi, minden szétesik. Tekintete megakadt a konyha egyik sarkán, és hosszú percekig mozdulatlan maradt.
– Meg fog találni, Nóra – szólalt meg végül rekedten. – Mindenhol emberei vannak. Rendőrség, hivatalok… Egyetlen telefonjába kerül. Porig aláz majd, amiért megszöktem, és otthagytam azt a bundát. Számára ez hadüzenet.
Nóra leült vele szemben. A hangja szokatlanul nyugodt volt, szinte kemény.
– Akkor hadd próbálkozzon. Holnap szombat van. Bemegyünk a megyei ügyészségre. Nem oda, ahol ő mozgatja a szálakat. Van ott egy volt tanítványom, ma már felnőtt, komoly ember. Segít megfogalmazni a feljelentést.
Lilla megremegett, és nagyot nyelt.
– Nem érted, milyen ember ő. Nem egyszerű üzletember. Ragadozó. Aki vadászik.
Nóra átnyúlt az asztalon, és rátette a kezét Lilla ujjaira.
– Tudod, én húsz éven át féltem mindentől. Attól, hogy elveszítem az állásomat. Attól, hogy egyedül maradok. Attól is, ahogyan tegnap rám néztél. De ma, amikor átrohantunk az étterem konyháján, megértettem valamit. Igazad volt: én tényleg szürke kisegér vagyok. Csakhogy a kisegerek olyan lyukakban élnek, amelyeket a ragadozók észre sem vesznek. Az én kicsi, szegényes életemben van egy erő, ami a tiédből hiányzik: nem függök senkitől. És nem adlak oda neki.
A lakás csendjét éles csengőszó tépte szét. Mindketten összerezzentek. Lilla keze megbillent, a bögre majdnem kiesett belőle, az arca elszürkült.
– Ő az – suttogta. – Kiderítette, hol vagyok.
Nóra felállt, és egyetlen mozdulattal a szoba felé intette Lillát. Az ajtóhoz lépett, belenézett a kémlelőnyílásba. Odakint nem Gábor állt, hanem két erős testalkatú férfi sötét dzsekiben.
– Nóra Miklósné? – szólt be az egyik tompa hangon. – Tudjuk, hogy Lilla itt van magánál. Nyissa ki békésen. Gábor Viktor nagyon ideges. Csak haza akarja vinni a feleségét.
– Menjenek el – válaszolta Nóra tisztán, határozottan. – Ha egy percen belül nem tűnnek el, riasztom az őrszolgálatot. A szomszédom nyugalmazott rendőr alezredes, és nem tűri a balhét a lépcsőházban.
– Ne legyen ostoba, tanárnő – sziszegte a hang. – Még itt él és dolgozik.
Nóra mellkasában jéghideg düh feszült szét. Nem félelem volt, hanem valami makacs, igazságos harag. Eszébe jutott minden diákja, akiket arra tanított, hogy a becsület nem alku tárgya.
– Az életem annyit ér, amennyit a lelkiismeretem – felelte. – Takarodjanak. Hívom a rendőrséget.
Lenyomta a csengőt, és nem engedte fel. A folyosót betöltötte a fülsiketítő hang. Ajtók nyíltak, felháborodott szavak hallatszottak. A férfiak káromkodva hátráltak meg, majd sietve eltűntek a lépcsőn lefelé.
Amikor minden elcsendesedett, Nóra visszament a konyhába. Lilla a földön ült, fejét a karjába temette.
– Elmentek – mondta halkan. – De most azonnal mennünk kell. A nővéremhez, vidékre. Ott nem találnak meg.
Az éjszakát végigautózták. A szomszéd, a nyugalmazott alezredes szó nélkül a volán mögé ült, amikor meghallotta a történetet. A régi Ladában Lilla a hátsó ülésen aludt összegömbölyödve. Nóra az elsuhanó, havas fákat nézte, és először érezte, hogy a félelem lassan kifullad benne.
Egy hónappal később a város zsongott. Büntetőeljárás indult a nagyvállalkozó Gábor V. ellen. Kiderült, hogy a birodalma csalásra és erőszakra épült, és felesége vallomása – orvosi látleletekkel alátámasztva – volt az utolsó csepp.
Lilla egy kis házban élt a külváros szélén. Lefogyott, elhagyta a rikító szőke hajfestéket, és munkát talált a helyi levéltárban. A pénz alig volt elég, de hosszú évek után először altató nélkül aludt.
Egy este Nóra meglátogatta. A verandán ültek, egyszerű bögrékből teáztak. Lillán sima pulóver volt, smink és ékszerek nélkül.
– Tudod, Nóra – szólalt meg Lilla, és a csuklójára nézett, ahol már nem csillant arany karkötő. – Gyakran eszembe jut az a buszmegálló. Ha akkor nem nyitom ki az ablakot, és nem vágok oda neked… talán már nem is élnék. Legalábbis belül biztosan nem.
Nóra elmosolyodott.
– Csak olyat láttál meg, amit addig nem akartál.
– Igen. Egy szürke egeret, aki végül oroszlán lett. Én meg, a hiúzszőr bundámmal együtt, csak egy ázott macska voltam. Köszönöm. Mindent.
Hallgattak. A tücskök ciripelése töltötte be az estét. Húsz év külön utak, gazdagság és nélkülözés – mind elhamvadt azon a januári éjszakán. Két nő maradt, akik végre visszaszerezték a legdrágább dolgot: önmagukat, és a jogot, hogy ne rettegjenek a holnaptól.
Nóra visszatért az iskolába. A kabátja továbbra is kopott volt, mégis úgy viselte, mintha koronázási palást lenne. Mert már tudta: az igazi erő nem a luxusautókban rejlik, hanem abban, hogy nem fordítjuk el a fejünket, amikor valaki fuldoklik az aranynak látszó mocsárban.