Lilla erre felharsant nevetésben tört ki – ezúttal élesen, szinte hisztérikusan, annyira, hogy a szomszéd asztaloknál ülők rosszallóan feléjük pillantottak.
– Újrakezdeni? Miből, Nóra? – csattant fel. – Semmim sincs, ami tényleg az enyém lenne. Minden az ő külföldi cégein fut. Még az a fehérnemű is, ami most rajtam van, az ő bankkártyájáról lett kifizetve. Menjek vissza anyámhoz a panelbe? A magángépek és a Maldív-szigetek után? Te ezt nem értheted… Elfelejtettem szegénynek lenni. Inkább pusztulok bele ebbe az aranyba, mint hogy megint egy megállóban ácsorogjak, és a 14-es buszt várjam.
– De hát bántalmaz, Lilla! – Nóra ösztönösen lehalkította a hangját, és közelebb hajolt. – Ez nem élet. Ez egy csillogó kalitka, amiben áram fut a rácsokban.
– Viszont szép a kalitka – vont vállat Lilla, és újra belekortyolt az italába. – Te meg… te mindig olyan makulátlan voltál. A kis garzonodban, a füzeteiddel. Fogalmad sincs, milyen érzés, amikor ezrek néznek rád irigyen, miközben te csak azt kívánod, bárcsak eltűnhetnél. Tudod, miért szúrtam oda neked tegnap? Azért, mert azt akartam, hogy te is kicsinek és jelentéktelennek érezd magad. Hogy legalább egy morzsányival könnyebb legyen elviselni, hogy nem csak én élek pokolban.
Nórának összeszorult a torka. Felvillantak előtte a saját estéi: a hideg lakás, a magányos vacsorák, a jövőtől való állandó szorongás. Mégis, ahogy most Lillára nézett, aki láthatóan remegett, hirtelen világossá vált számára valami: ő szabad volt. Felállhatott volna, kiléphetett volna ebből az étteremből, és senki nem követelt volna tőle magyarázatot vagy fényképes beszámolót. Az ő szűkös élete volt a pajzsa.
– Azt hiszed, irigyellek? – szólalt meg lassan. – Tegnap, a megállóban… talán egy pillanatra belém mart valami. De most… Lilla, őszintén sajnállak. Az életedet elcserélted egy csillogó csomagolásra, ami belül üres.
Lilla arca lángba borult, a tekintete dühösen villant.
– Sajnál engem? Egy általános iskolai tanárnő sajnálja egy nagyvállalkozó feleségét? Tudod te egyáltalán, mennyibe kerül egyetlen táskám? Tíz évig dolgoznál, mire annyit megkeresel!
– Egy táska nem ölel át éjszaka, Lilla – vágott vissza Nóra halkan, de kérlelhetetlenül. – És nem véd meg attól sem, hogy a férjed kezet emeljen rád.
Az éttermet nyomasztó csend töltötte be. Lilla zihált, a mellkasa kapkodva emelkedett. Aztán mintha elfogyott volna belőle minden tartás: a gőg egyszerre szertefoszlott. Tenyerébe temette az arcát, és elfojtott zokogás rázta meg.
– Húsz perc múlva itt lesz értem – suttogta az ujjai mögül. – Ma különösen dühös. Kútba esik egy moziüzlet, valami aktivisták balhéznak. Rajtam fogja levezetni, érzem. Nórácska… kérlek, segíts.
Nóra ledermedt. Erre a kérésre végképp nem számított Lilla részéről.
– Miben segíthetek?
– Vigyél el innen. A sofőrje a főbejáratnál les. De van egy személyzeti kijárat a konyhán át, láttam múltkor. Menjünk el. Csak egyetlen éjszakára. Aludni szeretnék úgy, hogy ne találjon meg.
Nóra az ajtó felé pillantott, ahol már feltűnt egy nagydarab biztonsági ember sötét kabátban. Aztán visszanézett a könnyeivel küszködő nőre. Átfutott az agyán: „Miért pont én? Nem az én dolgom. Ő választotta ezt az életet.” De a szíve, amely még a legnehezebb természetű diákjai iránt is tudott együttérzést érezni, megremegett.
– Menjünk – döntött végül, és megszorította Lilla kezét. – A bundát hagyd itt. Túl feltűnő.
– De az ötvenezer dollárt ér! – szisszent fel Lilla.
– Vagy a bunda, vagy az életed – felelte Nóra. – Dönts.
Egyetlen másodpercnyi habozás után Lilla ledobta a drága szőrmét a szék támlájára, és csak a vékony estélyiben maradt. Gyors léptekkel indultak a mosdók felé, onnan pedig egy meglepett pincér mellett elsurranva befordultak a személyzeti folyosóra.
A luxusparfüm illatát hamarosan felváltotta az olajban sült hagyma és a fertőtlenítő szaga. Csúszós csempén rohantak végig, szakácsok és mosogatók között cikázva. Amikor kiértek a hátsó udvarra, a jeges levegő égette Nóra tüdejét.
– Erre! – intett, és magával húzta Lillát az öreg garázsok kusza sora felé.
Lilla a divatos cipőiben csúszkált a jégen, a foga vacogott a hidegtől, mégis futott, görcsösen kapaszkodva abba a „szürke egérbe”, aki most az egyetlen esélye volt. Nem tudták, hogy ugyanebben a pillanatban Gábor fekete terepjárója már a „Grand Plaza” főbejáratához kanyarodott, és a telefonja őrjöngve rezgett. Húsz év hallgatás ért véget; egy játszma kezdődött, ahol a tét nem csupán a szabadság volt.
A hideg szinte láthatatlanul hatolt beléjük, egészen a csontig. Lilla a piros ruhában reszketett, Nóra hallotta a fogai koccanását. A hótorlaszokkal szegélyezett garázsrengetegben két árnyéknak tűntek, akik a múltjuk elől menekülnek. Nóra futás közben lerántotta magáról a kabátját, és Lilla vállára terítette.
– És te? – lehelte Lilla, miközben a karjába bújt.
– Én kibírom – felelte kurtán. – Csak érjünk el a lakásomig. Oda nem fog rögtön benézni. Azt hiszi, még mindig az étteremben vagy a saját birodalmában vagy.
Egy mellékutcán felszálltak a befutó trolibuszra. A félhomályos, sárgás fényű járműben különös látványt nyújtottak: egy sápadt nő estélyiben egy kopott kabát alatt, és egy kabát nélküli tanárnő, aki a vállát ölelte. Lilla a sarokba húzódott, lesütött szemmel. Minden fennhéjázása, minden művi csillogása lepattogzott róla, mint az olcsó aranyfesték, és előtűnt alóla egy kimerült, végtelenül boldogtalan asszony.
Amikor végre beléptek Nóra apró egyszobás lakásába, Lilla erejét vesztve rogyott le a konyhai kisszékre. Mentatea és aszalt alma illata lengte be a teret. A párkányon muskátlik sorakoztak, az asztalon pedig ott hevert a tegnapról félretett dolgozatkupac.
– Itt olyan… csend van – suttogta Lilla, körbenézve. – Nincsenek kamerák, őrök, se nehéz léptek a folyosón.
Nóra vizet tett fel melegedni, majd előhúzott a szekrényből egy régi flanel pizsamát.
– Öltözz át. Az a ruha… félelemszagú. Vedd le.
Lilla szó nélkül engedelmeskedett. A bő, puha pizsamában hirtelen megint hasonlított arra a lányra, aki egykor volt, és aki talán most először érezhette úgy, hogy egy rövid időre valóban biztonságban van.