Talán egyszerűen csak szükségem van egy tanúra – folytatta Lilla halkan, már-már kedélyesnek szánt hangon. – Te mindig is kiváló közönség voltál, Nórácska. És öltözz fel rendesen. Ha nincs másod, csak az a múzeumba illő holmi, ugorj be bármelyik üzletbe, vegyél valamit… én állom. Tekintsd alamizsnának a régi barátságunk emlékére.
Ezzel beült az autóba. A motor mély, elégedett morgással kelt életre, majd a fehér Mercedes kilőtt a helyéről, jeges párát és kipufogószagot hagyva maga után.
Nóra ott maradt az üres megállóban. Lilla szavai körbe-körbe jártak a fejében, mint makacs legyek: „szürke kisegér”, „befektetés”, „alamizsna”. Lenézett a kezére, a vékony, olcsó kesztyűre. A szíve valahol a torkában vert. Hosszú évek óta először nem a belenyugvás ült meg benne, hanem egy tompa, maró düh, amely lassan forrósodott.
Nem fog elmenni a Grand Plazába. Mi értelme lenne? Hogy ott üljön, mint egy szegény rokon, akit illendőségből meghívtak?
Mégis tudta, hogy el fog menni. Azért, mert Lilla csillogó felszíne mögött meglátott valamit, amit a hiúzszőrme és az éles megjegyzések sem tudtak eltakarni. Lilla félt. Amikor a telefonja korábban felcsippant, úgy rezzent össze, mintha áram ütötte volna meg.
Nóra sarkon fordult, és gyalog indult haza, nem várta meg a buszt. A hó nyikorgott a cipője alatt, miközben a fejében már formálódott egy terv. A szekrényében, leghátul, ruhazsákba csomagolva ott lógott egy fekete ruha – anyja ajándéka a harmincadik születésnapjára. Egyszerű szabású volt, mégis hibátlan. Nem kívánt gyémántot, sem csillogást. Csak tartást.
Amikor a lépcsőházhoz ért, meglátta a második emeleti lakása ablakában pislákoló fényt. Odabent csend volt, magány és biztonság. Azon az estén azonban ez a biztonság inkább ketrecnek tűnt. Húsz éven át várt, remélt, abban bízva, hogy az élet majd igazságot tesz. És íme, megtette: Lilla a Mercedesben, ő pedig a hókupac mellett.
– Hát jól van, Lillácska – suttogta, miközben kinyitotta a nehéz vaskaput. – Majd meglátjuk, kinek lesz keserűbb az a pezsgő.
A következő nap Nóra számára ködbe veszett. Az órák végtelenül elnyúltak. Többször azon kapta magát, hogy az ablakon túl hulló havat bámulja, és félbehagy egy mondatot az igék ragozásáról. A gyerekek elcsendesedtek, megérezték tanárnőjük szokatlan távollétét. A tanáriban alig evett, csak kavargatta a cukrot a kihűlt teában, miközben kollégái a fűtésszámla újabb emeléséről pletykáltak. Milyen távolinak tűntek ezek az apró gondok attól a vakító és kegyetlen világtól, amelybe Lilla előző este meghívta.
Otthon habozás nélkül elővette a fekete ruhát. A sűrű, olasz kötött anyag szépen követte törékeny alakját, amelyen sem az évek, sem a nélkülözés nem tudott kifogni. A haját kiengedte a szoros kontyból, puha hullámokban omlott a vállára. Egy kevés szempillaspirál, egy csepp rúzs – a nővérétől maradt még a tavalyi ünnepekről –, és a tükörből egy olyan nő nézett vissza rá, akinek szépsége nem megvásárolható volt, hanem csendes, belső és szomorúan méltóságteljes.
A Grand Plaza túlzó aranyfényekkel és hajlongó portásokkal fogadta. Nóra idegennek érezte magát, mégis kihúzta magát. Lilla már az ablak melletti asztalnál ült. Élénkvörös ruhát viselt, mély kivágással, az asztalon pedig jégbe hűtve állt a pezsgős palack.
– Nahát, a „kisegér” új bundát növesztett? – vonta fel a szemöldökét Lilla, végigmérve őt. – Nem rossz, Nóra. Visszafogott, de ízléses. Ülj csak le. Rendeltem osztrigát és fekete kaviárt. Remélem, az iskolai menza után nem sokkolja a gyomrodat.
– Köszönöm, nem vagyok éhes – felelte Nóra, leülve a bársonyszék szélére. – Miért hívtál ide valójában? Sosem voltunk igazán barátnők.
Lilla egy húzásra kiitta a poharát, azonnal újratöltötte. A keze enyhén remegett, amit Nóra nem hagyott figyelmen kívül.
– Barátnők… – keserű mosoly suhant át Lilla arcán. – Az én világomban nincsenek barátok. Csak azok, akikre irigy vagy, és akik irigyek rád. Régen az eszedre irigykedtem. Most pedig… most csak tudni akartam, hogy nem én vagyok az egyetlen szerencsétlen ebben az átkozott életben.
– Te szerencsétlen lennél? – csodálkozott Nóra. – Hiszen mindened megvan, amiről mások álmodnak. Autók, ékszerek, milliomos férj.
– Férj… – Lilla úgy ejtette ki a szót, mintha citrommagot köpne ki. – Gábor nem férj, hanem tulajdonos. Én egy befektetés vagyok, mint az a bevásárlóközpont, amit fel akar húzni. Amíg jól nézek ki és időben mosolygok a partnereire, kapok némi osztalékot ezekben a csillogó kacatokban. De ha hibázom…
Hirtelen elhallgatott, és ideges mozdulattal megigazította a széles arany karkötőt a bal csuklóján. Egy pillanatra lecsúszott, és Nóra gyomra összerándult: a fém alatt friss, sötétlila zúzódás rajzolódott ki.
– Lilla… mi történt? – nyúlt volna felé Nóra, de Lilla elhúzódott.
– Semmi! Beütöttem az asztal szélébe. Ne légy már ennyire gyanakvó, ez valami tanári ártalom? – próbált visszatérni a pimasz hanghoz, de az álarc megrepedt.
Ekkor Lilla telefonja megmozdult az abroszon. A kijelző felvillant, Lilla rápillantott, és az arca egy szempillantás alatt hamuszürkévé vált. Nem vette fel, csak nézte, ahogy a készülék remegve köröz.
– Miért nem válaszolsz? – kérdezte Nóra halkan.
– Mert ő az. Ellenőrzi, hol vagyok. Kétóránként helyzetet vagy fotót vár. Azt hiszi, szeretővel találkozom. Mindenkiben ellenséget lát, Nóra. Paranoiás, és a pénze még rá is erősít erre.
Nóra a régi iskolatársát figyelte, és nem egy társasági dívát látott, hanem sarokba szorított állatot. A gúny, a hivalkodás, a drága ruhák mind csak páncélként szolgáltak, hogy eltakarják a tehetetlenségét.
– Miért nem hagyod ott? – kérdezte csendesen. – Fiatal vagy, gyönyörű. Újrakezdhetnéd az egészet.
Lilla felnevetett, de a nevetésében nem volt semmi vidámság, inkább kétségbeesett csengés, amely előrevetítette, milyen választ fog adni.