Az esti város szinte fulladozott a sűrű, ragacsos ködben, amely januárban mindig különösen szennyesnek és nyomasztónak hat. Nóra a buszmegállóban ácsorgott, állát mélyen belefúrva a régi, vastag posztókabát gallérjába. Ez a kabát hat éve kísérte hűségesen: egykor mély, borvörös árnyalatú volt, mára azonban kifakult, túlérett meggyre emlékeztető színt vett fel, a könyökén pedig fényesre kopott az anyag, mintha maga is elárulná viselője mindennapjait.
Néhány perccel korábban végzett egy egész halom füzet javításával. Harmincnyolc évesen az élete krétaillatból, piros tollból és abból az állandó számolgatásból állt, amelyet a pénztárnál végzett, mielőtt fizetett volna. Nóra a 12-es számú általános iskolában tanított, abban az épületben, ahol valaha ő maga is diák volt. A kör bezárult. Minden energiáját mások gyerekeibe fektette, mert sajátjai sosem születtek. Az Andrással kötött házasság, amely egykor annyira ígéretesen indult az egyetemi évek alatt, lassan darabjaira hullott a hétköznapok súlya és a férfi felelősségtől való menekülése miatt. Öt évvel ezelőtt András egyszerűen elment, hátrahagyva egy cserepes fikuszt és egy köteg befizetetlen számlát.
A 14-es busz megint késett. A latyakos hó és az útszóró anyag keveréke cuppogott a csizmája alatt, amely már egy ideje beengedte a nedvességet. Nóra lehunyta a szemét, és egy bögre forró, citromos teáról ábrándozott, meg arról, milyen jó lenne csak lefeküdni, és nem gondolni a másnapi nyílt órára.
Ekkor éles, kihívó fékcsikorgás hasított a levegőbe. Összerezzent.
A megálló mellé, sáros hókását felcsapva, egy hófehér, vadonatúj Mercedes gördült be. A kátyús utcán úgy festett, mintha egy másik világból tévedt volna ide. Az ablak hangtalanul lecsúszott, és a kocsiból meleg áradt ki: bőrülés, drága dohány és nehéz, fűszeres parfüm illata.
– Asszonyom, meg tudná mondani, merre van az Imperial Szálló? A navigáció teljesen megbolondult ebben az isten háta mögötti környéken – szólalt meg egy türelmetlen, fájdalmasan ismerős hang.
Nóra közelebb lépett, hunyorogva a reflektorok fényében. A volán mögött ülő nő arca olyan volt, mint egy gondosan megalkotott maszk egy luxuskozmetikai szalonból. Hibátlanul beállított platinaszőke haj, matt „poros rózsa” árnyalatú rúzs, és sötétlencsés, márkás szemüveg – annak ellenére, hogy már alkonyodott.
– Lilla? – suttogta Nóra hitetlenkedve.
A sofőr megmerevedett, majd lassan levette a szemüvegét. A tökéletesen rajzolt szemöldök és az a pillantás, amelyben a döbbenet és a felismerés egyszerre villant fel, azonnal elárulta. Lilla leállította a motort, sóhajtott egy látványosat, és kiszállt.
Rizsbundát viselt, amely a gyér utcai lámpafényben puhán csillogott. Komótosan megkerülte az autót, úgy mérve végig Nórát, mintha valami különös rovart vizsgálna egy nagyító alatt.
– Látom, te sem változtál semmit – ugyanaz a szürke kisegér, ugyanabban a vén kabátban, a buszmegállóban ácsorogva – mosolygott gúnyosan. A mosolyban semmi melegség nem volt, csak évek alatt felhalmozott méreg. – Hát te jó ég, Perova Nóra… Mennyi idő telt el? Húsz év?
– Majdnem huszonegy – javította ki halkan Nóra, miközben belül összerándult. – Te viszont… nagyon más lettél. Gyönyörű vagy.
– Gyönyörű, persze – bólintott Lilla, miközben franciára manikűrözött körmeit szemlélte. – A szépség, drágám, befektetés kérdése. Úgy látom, te ezt a leckét nem tanultad meg. Még mindig ugyanazt az igát húzod? Tanítónő lettél?
– Igen. Alsó tagozaton.
Lilla színpadiasan széttárta a karját, a csuklóján csilingelve összekoccantak a súlyos aranymedálok.
– Borzalom. Igazi rémfilm. Emlékszem, a ballagáson még arról beszéltél, hogy fényt akarsz vinni a világba. Na és sikerült? Egy új kabátra legalább futotta belőle?
Nóra hallgatott. Legszívesebben megfordult volna, és eltűnt volna a sötét udvarok között, de a lábai mintha az aszfalthoz ragadtak volna. Lilla mindig is értett hozzá, hogyan nyomja el őt. Az iskolában ő volt a királynő, a piacigazgató lánya, Nóra pedig a csendes eminens, aki helyette írta a fogalmazásokat.
– A férjem, Gábor szerint az altruizmus valamilyen lelki rendellenesség – folytatta Lilla, nekidőlve a csillogó autónak. – Nagyberuházó. Csak pár napra jöttünk ebbe a városba, le akarják bontani a régi mozit, és egy bevásárlóközpontot húznak fel a helyére. Én meg nosztalgiázni akartam egy kicsit. Erre mit látok? Ugyanaz a lepukkant közért, és téged a megállóban. A következetesség a profik erénye, nem?
– Miért vagy ennyire kegyetlen, Lilla? – kérdezte Nóra váratlanul, felemelve a tekintetét. – Ennyi év után tényleg csak erről tudunk beszélni?
Lilla szemében egy pillanatra átsuhant valami éles, mint az üvegcserep. Elfordította a fejét, ideges mozdulattal megigazítva a bunda gallérját.
– Kegyetlen? Nem. Csak realista. Az élet megtanította, hogy ha nem harapsz, felfalnak. Te nem haraptál – és tessék. Hallottam ám, hogy a férjed lelépett. Az egész város tudta, hogy Perova egyedül maradt a kis lakásában.
Nóra összerezzent. A pletykák ebben a városban sosem haltak el.
– Egyszerűen különböző irányba mentünk – mondta csendesen. – Ilyen előfordul.
– Ugyan már! – Lilla hirtelen közelebb lépett, és Nóra megérezte rajta a hideg, pénzszagú parfümöt. – Csak talált magának valakit, aki jobban mutatott mellette. A férfiaknak csillogás kell. Te meg… te a régi könyvek és az iskolai menza szagát hordozod.
Lilla hirtelen elhallgatott. A kocsiból éles értesítési hang szűrődött ki. Rápillantott a telefonjára, az arca egy másodpercre eltorzult – félelem vagy undor suhant át rajta –, aztán újra magára öltötte a mosolyt.
– Figyelj csak, kisegér – szólalt meg most már hűvös, üzletszerű hangon. – Holnap este van pár szabad órám, amíg Gábor a polgármesterrel írja alá a papírjait. Üljünk be a Grand Plazába. Ott legalább rendes pezsgőt adnak. Hétre várlak.
– Miért, Lilla? – kérdezte Nóra alig hallhatóan. – Hogy még egyszer az arcomba dörgöld, mennyire kudarc az életem?
Lilla kinyitotta az autó ajtaját, a belső térben finom LED-fények gyulladtak fel, és egy pillanatra mintha mérlegelne, mielőtt válaszolna, hagyva, hogy a következő találkozás súlya ott maradjon a ködös utcán.