Aznap este Péter nem csinált teát. Csak ült Zsuzsa mellett, és fogta a kezét. És hosszú idő óta először… nem volt csend. Mert bár Zsuzsa nem beszélt, Péter most hallotta őt.
Hallotta a lélegzetében, hogy fél. Hallotta a szemében, hogy megbocsát. Hallotta a kezében, hogy szüksége van rá.
És Zsuzsa… Zsuzsa most először harminc év után érezte: Péter itt van. Igazán itt van. Nem csak fizikálisan. Hanem… hanem velünk.
Másnap reggel Péter megmutatta Zsuzsának valamit. Egy füzetet. Fehér, üres lapokkal.
— Az orvos azt mondta — kezdte halkan Péter —, hogy talán… talán sosem fogsz tudni beszélni. De… de nem baj. Mert írni tudsz. A jobb kezed működik. És én… én meg fogom tanulni olvasni téged.
Zsuzsa fogta a füzetet, és kinyitotta. Péter adott neki egy tollat.
— Írj valamit — mondta. — Bármit. Amit akarsz.
Zsuzsa a kezébe vette a tollat, és megrázta a fejét. Nem tudott. Nem tudta, hol kezdje.
— Akkor… akkor én kezdem — mondta Péter. Fogta a füzetet, és lassan, egyenként leírta a betűket:
„Szeretlek. És bocsáss meg nekem, hogy harminc évig nem néztelek igazán.”
Zsuzsa olvasta, és könnyek folytak végig az arcán. Fogta a tollat, és lassan, remegő kézzel válaszolt:
„Nem beszélhetek. De most először hallasz engem.”
Péter elolvasta, és felnevetett a könnyein keresztül.
— Igen — mondta. — Most először hallak.
Attól a naptól kezdve minden este írtak egymásnak. Nem sokat. Néhány sor. Néhány szó. De minden szó… minden szó számított.
És Zsuzsa rájött: a stroke nem vette el a hangját. Hanem… hanem megadta neki Pétert. Igazán.
Mert néha a szavak… néha a szavak eltakarják azt, ami igazán fontos.
És amikor eltűnnek a szavak… akkor végre meglátod az embert.
Zsuzsa nem tudott beszélni. De most először harminc év után… most először hallották egymást.
És ez… ez minden különbséget jelentett.