— Apa — mondta halkan Gábor —, de… de ez nem jó. Nem jó, hogy csak most tanulod meg hallgatni.
— Tudom — mondta Péter, és Zsuzsa hallotta, hogy sír. — Tudom, Gábor. És minden nap utálom magam érte. Mert… mert harminc évet pazaroltam el. Harminc évet, amikor az anyád beszélt, és én nem hallgattam. És most… most, amikor már nem tud beszélni… most hallom őt. Igazán hallom.
Csend lett. Zsuzsa hallotta, ahogy Péter mély levegőt vesz.
— Az orvos azt mondta — folytatta Péter halkan —, hogy talán… talán soha nem fog visszajönni a beszéd. Hogy az afázia… hogy maradhat. És tudod, mit éreztem, amikor ezt mondta?
Gábor nem válaszolt.
— Féltem — vallotta be Péter. — De nem attól féltem, amit gondolnál. Nem attól féltem, hogy az anyád nem fog tudni beszélni. Hanem attól… attól féltem, hogy ha visszajön a beszéd… akkor megint elveszítem őt. Mert megint beszélni fog, és én megint nem fogok hallgatni. És akkor megint harminc év múlik el, és én megint nem fogom ismerni őt.
Zsuzsa nem tudta visszatartani. Halkan, elfojtva felzokogott.
— Apa, hallod? — kérdezte hirtelen Gábor. — Valaki sír.
— Zsuzsa — suttogta Péter, és Zsuzsa hallotta, ahogy feláll. — Gábor, visszahívlak.
Péter letette a telefont, és kijött a konyhából. Megállt a nappaliban, és látta Zsuzsát. Az arca nedves volt a könnyektől.
— Zsuzsa… — kezdte halkan Péter. — Mennyi ideje… mennyi ideje hallgatsz?
Zsuzsa felnézett, és a szemével mutatta: mindent.
Péter arcán könnyek jelentek meg. Leült mellé a kanapéra, és megfogta a kezét.
— Zsuzsa, bocsánat. Bocsánat, hogy… hogy harminc év kellett. Bocsánat, hogy csak most tanulok meg… tanulok meg téged hallani.
Zsuzsa megrázta a fejét. Nem bocsánatot akart. Akart… akart valamit mondani. De nem tudott. A szavak ott voltak a fejében, de nem jöttek ki. Csak… csak könnyek.
Péter lehajolt, és homlokát Zsuzsa homlokához érintette.
— Tudom, mit akarsz mondani — suttogta. — Látom. Most már látom.