Zsuzsa ült a kanapén, a kezét az ölében összekulcsolva, és nézte a televíziót. Nem hallotta, mit mondtak. Nem értette. De nézte, mert… mert mit csináljon mást?
Három hónapja volt, hogy hazajött a kórházból. Három hónapja, amióta a stroke után minden megváltozott. Jobb keze működött. Bal keze is. A lábai is. De a szavak… a szavak eltűntek.
Afázia — mondta az orvos. Megérti, amit hallasz. De nem tudsz beszélni.
Zsuzsa értette. Mindent értett. Hallotta, amikor Péter reggel telefonált a munkahelynek: „Nem tudok bemenni ma sem. Zsuzsa nem maradhat egyedül.” Hallotta, amikor a fia, Gábor bejött látogatóba, és halkan azt kérdezte: „Apa, meddig bírod még?” Hallotta, amikor Péter este elaludt mellette a kanapén, és álmában azt motyogta: „Fáradt vagyok.”
Mindent hallott.
De nem tudott válaszolni.
Péter a konyhában volt, hallotta, ahogy csörömpöl valami. Valószínűleg teát készített neki. Minden este teát készített. Aztán leült mellé, megfogta a kezét, és megkérdezte: „Jól vagy?” És Zsuzsa bólintott. Mert mit csinálhatott mást?
De aznap este, amikor Péter a konyhában járkált, megszólalt a telefon. Gábor volt. Zsuzsa hallotta, ahogy Péter felveszi.
— Szia, fiam — mondta halkan Péter, és leült a konyhában.
Zsuzsa megfordította a fejét. Az ajtó nyitva volt. Péter nem tudta, hogy Zsuzsa mindent hall.
— Hogy van anya? — kérdezte Gábor, és Zsuzsa érezte, hogy a szíve felgyorsul.
Most jön. Most fogja kimondani Péter: „Kimerítő. Nem bírom tovább.”
De Péter nem ezt mondta.
— Jobban van — felelte halkan Péter. — Fizikálisan… fizikálisan majdnem teljesen rendben. De… de még mindig nem beszél.
Csend lett. Zsuzsa hallotta, ahogy Péter sóhajt.
És akkor Péter kimondta azt, amitől Zsuzsa három hónapja félt.
De amit soha nem gondolt volna hallani.
— Gábor — mondta halkan Péter —, tudod, milyen furcsa ezt kimondani, de… de én most először harminc év után… most először érzem, hogy ismerem az anyádat.
Zsuzsa megdermedt.
Mit jelent ez?
— Nem értem — mondta Gábor.
— Én sem értettem — felelte Péter. — De… Gábor, az anyád… az anyád egész életében beszélt. Reggeltől estig. Minden percben. Mindenről. És én… én csak bólintottam. Csak hallgattam. De sosem… sosem néztem rá igazán.
Zsuzsa érezte, hogy forró könny szalad végig az arcán.
— De most — folytatta Péter, és a hangja elcsukló volt —, most, amikor nem tud beszélni… most először nézek rá. Igazán nézek. És… és látom őt. Látom, amikor fél. Látom, amikor boldog. Látom, amikor dühös. Mindent látok, amit harminc év alatt nem láttam, mert… mert a szavak eltakarták.
Zsuzsa lehunyta a szemét, és próbálta visszatartani a sírást.
— Apa… — kezdte Gábor halkan.
— Tudom, hogy ez rosszul hangzik — mondta gyorsan Péter. — Tudom, hogy nem kellene így éreznem. De… de én most először tanulok meg hallgatni. És rájöttem, hogy… hogy az anyád mindig is akarta, hogy hallgassak. Csak én… én sosem tettem.
Zsuzsa kinyitotta a szemét, és nézte a falat maga előtt. Emlékezett. Emlékezett az évekre, amikor próbálta elmondani Péternek, mit érez. Amikor próbálta elmondani, hogy fél, hogy fáradt, hogy szüksége van rá. De Péter mindig csak bólintott. Mindig csak mondta: „Rendben van, Zsuzsa. Minden rendben lesz.” És aztán visszament dolgozni.
És Zsuzsa… Zsuzsa csak beszélt tovább. Beszélt, mert… mert azt hitte, ha elég sokat beszél, egyszer majd Péter meghallgatja.
De nem hallgatta.
Egészen addig, amíg Zsuzsa el nem vesztette a szavakat.