A válaszra az unokatestvérétől végül hiába várt. Nóra nem az a fajta volt, aki ölbe tett kézzel marad, ezért saját kezébe vette az ügyet, és terepszemlét tartott. Erika lakása egy nyolcvanas években épült társasház második emeletén volt, három szobával. Az udvar az évtizedek alatt benőtt, a fák megnőttek, sűrű lombjuk takarást adott mindennek.
Nóra hirtelen különleges ügynöknek képzelte magát. Felmászott az egyik fára, onnan próbálta kifigyelni, mi zajlik odabent. Nemcsak nézni akart: fényképezett is, amennyit csak tudott, az ablakokon át lesve az eseményeket.
Nem jutott sok információhoz, de néhány felvétel önmagáért beszélt. Az egyik képen Erika egy törölközővel ütlegelt egy kislányt. Egy másikon valami szürkés, gyanús ételt mert egy tányérba, majd a következő pillanatban ugyanazt az ételt egy fiú elé lökte. Volt olyan fotó is, ahol a gyerek mohón, szinte kapkodva falta fel az ételt.
És a hátán lévő sérülések?
A kérdésre már nem maradt ideje gondolatban válaszolni: Nóra megcsúszott, és leesett a fáról. Csúnyán landolt, de az első mozdulata az volt, hogy ellenőrizze a telefonját. Szerencsére a készülék és a képek épen maradtak.
— Van egy megfigyelőpontunk a szemközti házban — közölte Gábor halkan. — Olyan bizonyítékokra van szükségünk, amiket nem lehet kimagyarázni. Előbb sarokba kell szorítani Erikát, utána pedig rávenni, hogy beszéljen. Elmondja, ki áll mögötte.
— Rendőrség nélkül? — kérdezte meglepetten Nóra.
— És mi van, ha a „védőernyő” pont ott ül? — Gábor félmosollyal vont vállat. — Minden anyagot egyből a városi ügyészhez viszünk. Az ilyen piti ügyek nem érdeklik különösebben, pont ezért megbízható.
— Huh… — Nóra nagyot sóhajtott. — Már azt hittem, el akarjátok mismásolni. Így viszont rendben.
— Azért húzzuk az időt, mert Erika veszélyesebb, mint amilyennek látszik — tette hozzá Gábor ingerülten. — Könnyedén kiröhögne minket a fotóinkkal együtt. Ki kell csalogatni egy helyzetbe, ahol hibázik.
— Ha egy kicsit megbolygatnánk az idegeit, gyorsabban megtörne — vetette fel Nóra.
— Ebben teljesen igazad van. Van ötleted?
— Ha András egy keveset finanszírozna egy bizonyos projektet… — kezdte óvatosan.
— Pénzben nincs felső határ — vágta rá Gábor.
— Remek. Akkor beszélnem kell Lillával. Nélküle ez nem fog menni. De ezt intézem én.
— Nóra, figyelj — feszült meg Gábor. — A pénz nem gond, de Lilla…
— Óvatos leszek. Ráadásul jóban lettünk.
— Remélem, nem olyan „óvatosan”, mint abban az üzletben — nevetett fel Gábor.
Nóra arca ismét vörös lett.
Erika lakása alig száz méterre volt attól a bolttól, ahol Lillát korábban koldulás közben rendszeresen elzavarta az eladó.
Az eladó maradt volna csak eladó, de Nóra úgy döntött, ő sem ússza meg teljesen következmények nélkül. Csak egy kicsit.
Vett néhány elemes, játék egeret, amelyek maguktól szaladgáltak a padlón, akadálynál irányt váltottak, és körülbelül negyven percig bírták egy töltéssel.
Minden nap, hazafelé menet, Nóra betért az üzletbe, és útjára indított kettőt közülük. Aztán kívülről hallgatta a sikolyokat, az eladó pánikját, és elégedetten távozott.
Az előkészületek további két hetet vettek igénybe. Senki nem húzta az időt, szakembereket vontak be, minden részletet kidolgoztak.
A „Erika megbüntetése” fedőnevű akciót csiszolták, próbálták, finomították.
A legnehezebb a gyerekekkel volt, akiket Erika a gyermekotthonból szedett össze. Bizalmatlanok voltak, nehezen nyíltak meg, de ebben Lilla és Nóra rengeteget segített. Már az út elején „leszedték” őket, amikor koldulni küldték őket, etették, megnyugtatták, elmagyarázták, mi fog történni.
— Ez csak egy játék lesz — biztatta őket Lilla. — Játszunk egyet, aztán mind együtt hozzám költözünk.
András maga ajánlotta fel, hogy a kiszabadított gyerekek a lehető legjobb körülmények közé kerüljenek. A telkén egy második házat építtetett, kifejezetten erre a célra.
Erika lakásának beosztása egyszerű volt: a nappali erkéllyel az egyik oldalra nézett, ott lakott ő maga. A másik oldalon két hálószoba és a konyha kapott helyet. Az egyik szobában a saját gyerekei aludtak, a másikban a „dolgoztatott” gyerekek.
Minden a pontos időzítésen múlt, de mindent előre begyakoroltak.
Eljött az X nap, az X óra. Kezdődhetett az előadás.
A nappalit kékes fény árasztotta el, erre riadt fel Erika. Az erkélyajtó nyikorgott, majd lassan kitárult. Egy alak lépett be.
— Lilla! Hol voltál ennyi ideig?! — üvöltötte Erika.
Lillán egy bő köpeny volt, az arca zöldeskéken világított.
— Kenyeret… adjanak kenyeret… — nyögte gépies hangon, miközben kinyújtotta a karját.
— Kenyeret… kenyeret…
Erika felugrott, de azonnal visszahanyatlott a kanapéra. Lilla kezéből kék szikrák csaptak ki.
— Kenyeret… — ismételte, majd lassan emelkedni kezdett a plafon felé.
— Ááá! — sikoltott Erika, és négykézláb kimenekült a folyosóra. — Sándor! Tibor! — ordította.
Válasz nem érkezett. Aznap a gyerekek eleget kerestek ahhoz, hogy a saját putrijukban aludjanak. Erika berontott a fiúk szobájába. Onnan is kék fény szűrődött be az utcáról.
— Fiacskáim!
A gyerekek teste a padlón hevert. Körülöttük a „dolgoztatott” gyerekek ültek, rágcsáltak valamit, cuppogtak, morogtak. Erika felkapcsolta volna a villanyt, de nem történt semmi, a kinti fény viszont még erősebb lett.
— Milyen finom… milyen finom… — mormolták a gyerekek.
Aztán egyszerre felé fordultak. Az arcuk világított, vörös maszattal kenve. A padlón Erika fiai feküdtek, mintha széttépték volna őket.
Az ajtón kilépve azonnal elkapták Erikát, és azonnal vallatni kezdték. Három óra alatt mindent elmondott: neveket, címeket, összegeket, időpontokat. Aláírta a vallomásokat, és csak ezután engedték vissza a fiaihoz.
Természetesen a fiúk éltek. Altatógázzal elbódították őket a szellőzőn át, majd az ablakon keresztül kivitték. A padlón élethű bábuk feküdtek. A gyerekek sminkjét profi maszkmesterek készítették, akiket emelőkosárral juttattak fel az ablakhoz.
— Nóra Stepanovna, köszönjük az együttműködését — mondta András elismerően. — Lillának most már valódi barátai vannak. Ez mindennél többet ér.
— Én köszönöm. Egyedül nem ment volna.
— Megvalósítani sokan tudnák. Kitalálni kevesen — mosolygott. — Őszintén? Nem szívesen kerülnék önnel szembe. Még Gábor sem tudna megvédeni.
Nóra zavartan lesütötte a szemét.
— Nem kell pirulni. Tudok mindent. Ő maga mesélte el. Sok boldogságot maguknak.