Nóra torkából akaratlanul is felszakadt egy elfojtott felkiáltás, amikor a kislány ruhátlanul állt előtte.
A hátát, karjait és lábait régi, torz hegek csúfították – égési sérülések nyomai, amelyek már régen begyógyultak, de örökre ott maradtak. Nem friss sebek voltak, hanem múltbeli kín lenyomatai.
Honnan indult ez az élet? Miféle pokolból? – futott át Nóra agyán, miközben ökölbe szorult a keze.
A fürdés alatt Lilla szokatlanul csendes volt. Nem tiltakozott, nem kérdezett, nem ficánkolt. Amit Nóra mondott, azt azonnal és szótlanul tette. Volt ebben valami ijesztő belenyugvás, mintha a gyerek már rég megtanulta volna, hogy nincs értelme ellenkezni. Nórának nem volt saját gyereke, mégis pontosan tudta: a gyerekek nem ilyenek. Legalábbis nem azok, akiket nem törtek meg idő előtt.
Miután lemosta róla a koszt, puha, meleg flanelingébe bugyolálta, majd jóllakatta, végre rákérdezett arra, ami azóta motoszkált benne.
— Mondd csak… ki az a Erika néni?
Lilla egy pillanatra elgondolkodott, majd tárgyilagos hangon válaszolt:
— Erika néni az a kedves néni, aki kivett engem a gyerekotthonból. Azt mondja, menjek ki az utcára, kérjek pénzt az emberektől. Ha hozok eleget, kapok enni, és alhatok a szobában, ágyon. Ha keveset hozok… akkor a folyosón alszom, a többi gyerekkel.
Nóra gyomra görcsbe rándult.
— Sokan vagytok nála?
— Öten vagyunk olyanok, mint én, a gyerekotthonból. Meg van két saját gyereke is. A kövér Sándor meg Tibor. Tibor gonosz… mindig üt és csúnyán beszél.
— Ma éjjel itt maradsz nálam — mondta Nóra határozottan. — Holnap pedig…
— Nóra néni… — vágott közbe Lilla halkan. — Vissza tudna vinni a gyerekotthonba? Ott jobb volt.
Nóra nyelt egyet, a szeme újra égett.
— Egyelőre maradsz nálam — felelte óvatosan. — Holnap majd meglátjuk. Egyébként hány éves vagy?
— Hat vagyok. Hamarosan hét — mondta Lilla. — De Erika néni szerint az ilyen butákat úgysem veszik fel iskolába.
— Hat? Majdnem hét? — Nóra hitetlenkedve nézett rá. — Te legfeljebb négy-öt évesnek tűnsz… Na gyere, ideje lefeküdni.
— Ide? — kérdezte Lilla, a kanapéra mutatva. — Vagy a folyosóra?
— Természetesen ide! — csattant fel Nóra döbbenten. — Folyosóról szó sem lehet!
— Akkor… maradna velem, amíg elalszom?
— Persze — mosolygott rá Nóra.
Ahogy Lilla lassan elszenderedett, Nóra finoman simította a haját, ujjai a vékony tincsek között jártak. A keze gyengéd volt, belül azonban tombolt benne a düh.
Erika… te szemét! – fortyogott magában. – Gyerekekkel teszed ezt… gyerekekkel!
Már tudta, mi lesz a következő nap menetrendje: rendőrség, gyámügy, ügyvéd, bíróság. Nem volt kérdés.
Nem én lennék, ha ezt az állatot nem juttatnám rács mögé.
Lilla egyenletesen szuszogott a kanapén, Nóra pedig már a laptop előtt ült, és megszállottan böngészte az internetet. Telefonszámokat jegyzett fel, jogszabályokat olvasott, paragrafusokat keresett. Azt akarta, hogy Erika néni mindenért feleljen.
Annyira belemerült, hogy észre sem vette, mikor Lilla felébredt.
— Nóra néni… csinálna nekem copfot? — kérdezte álmosan. — A hajam mindig a szemembe lóg.
— Azonnal, kicsim — mosolygott rá Nóra.
Elővette a fésűt, kiválasztott egy rózsaszín hajgumit, és óvatosan dolgozni kezdett. A haj ritkás volt, ezért rögtön feltűnt neki valami a kislány füle mögött: három apró anyajegy. Nóra különösen vigyázott, hogy a fésű ne érjen hozzájuk, újra és újra odapillantott.
— Anyajegyek… — mormolta magában. — Három, egymás mellett…
Az emlékei makacsul bujkáltak, de végül előbukkantak. És akkor Nóra megdöbbent, hogy nem jutott ez eszébe korábban.
Hat évvel ezelőtt az egész várost megrázta egy tragédia. Két ikertestvér élt itt, akik hatalmas vállalatbirodalmat hoztak létre. Nóra akkoriban az egyik leányvállalatnál dolgozott, még nem vezetőként, csak egy egyszerű alkalmazottként, aki megszállottan hajtotta magát felfelé a ranglétrán.
Aztán jött a tűz. A testvérek vidéki háza leégett, ahol a családjaik éltek. Az egyikük, András, épp a fővárosban volt üzleti úton. Akik otthon maradtak… nem élték túl.
Illetve nem mindenki. Andrásnak nemrég született meg a kislánya. Az ő holttestét soha nem találták meg.
A férfi meg volt győződve róla, hogy a gyereket elrabolták. Jutalmat ajánlott fel annak, aki visszahozza.
— Ha megtalálnám azt a gyereket… — mondogatta akkor Balázs irigykedve. — Annyi pénzt adna, hogy három életre elég!
A jutalom valóban hatalmas volt, de használható ismertetőjegy alig akadt. Mit lehet mondani egy féléves babáról? Egyetlen dolog maradt: három anyajegy a jobb fül mögött. Ha vonallal összekötik őket, egy egyenlő szárú háromszöget adnak ki, amelynek csúcsa pontosan a fülcimpa felé mutat.
Az egész város lázban égett. Az újságok tele voltak a fotóval, a tévé újra és újra leadta, plakátok lógtak az utcákon. Az emberek idegen babák fülét lesték az utcán.
Nóra azért emlékezett rá ilyen élénken, mert minden alkalommal, amikor a képet meglátta, ösztönösen összekötötte tollal a pontokat.
Két évig tartott a keresés. Két évig élt ebben a lázban a város. Aztán András átadta a céget az igazgatótanácsnak, és eltűnt a nyilvánosság elől.
— Ő az… vagy nem ő? — ez a kérdés minden mást kiszorított Nóra fejéből.
Bekapcsolta Lillának a mesecsatornát, majd bezárkózott a konyhába, hogy gondolkodhasson.
— Ellene szól: nem szabad mindenben összefüggést keresni — sorolta félhangosan. — A véletlen is létezik.
Aztán jöttek az érvek mellette.
— Valaki kimenthette a tűzből, kórházba került. Súlyos égési sérülések miatt senki nem azonosította. Lehet, hogy nem is ebben a városban volt. Mire kiderülhetett volna bármi, már megszűnt a keresés. Aztán gyerekotthon… Erika pedig talán semmit sem tudott erről. Vagy egyszerűen elfelejtődött az egész.
— Lehet, hogy ez csak képzelgés — vonta le a végkövetkeztetést. — De mi van, ha mégsem? Ha tényleg ő az? Akkor újra családja lehetne…
Levágott egy apró tincset Lilla hajából, átvitte a kislányt pár órára a szomszédhoz, ő pedig elindult Andráshoz.
— Nézze — magyarázta a biztonsági főnöknek —, én sem vagyok biztos benne. Csak… túl sok az egybeesés.
— Kisasszony, kevesebb romantikus regényt kellene olvasnia — legyintett a férfi. — Ez így elég meredek.
— Lehet, hogy az vagyok! — csattant fel Nóra. — De ha akár egy százalék esély is van rá, akkor kötelességünk utánajárni!
A férfi végül megadta magát.
— Hagyja itt az elérhetőségeit… és a mintát.
Három nap telt el kínzó várakozásban. Nóra szinte fel-alá járt a lakásban. Még halogatta volna a rendőrségi bejelentést, amikor végre megszólalt a csengő.
— Lillácskám… te vagy az én unokahúgom! — mondta egy nem idős, de teljesen megőszült férfi, miközben sírt és nevetett egyszerre.