Valóban így volt: minden a lehető legjobban alakult. Hajnali négyig fennmaradtak, társasjátékokkal ütötték el az időt, könnyed vígjátékokat néztek, sokat nevettek. Nóra már régen nem érezte magát ennyire nyugodtnak és felszabadultnak. A feszültség, ami hónapok óta benne dolgozott, azon az estén szinte észrevétlenül szertefoszlott.
Január elsején későn ébredt. A napsütés besütött a hálóba, a nappaliból rajzfilmek hangja szűrődött át. Lassan felkelt, megmosakodott, majd kisétált a konyhába. Dóra már ott volt, a tegnapról maradt salátákat melegítette.
— Jó reggelt… vagy inkább jó napot — jegyezte meg Nóra ásítva.
— Még belefér a reggel — mosolygott Dóra. — Eszel valamit?
— Persze.
Leültek az asztalhoz. Gergő még aludt, Levente az új játékai körül sürgött-forgott. A lakásban csend volt és meghitt béke.
— Hívott a sógornőd? — kérdezte Dóra óvatosan.
— Nem. Márkot sem kereste.
— Akkor tényleg megsértődött.
— Úgy tűnik.
Dóra elgondolkodva nézett rá:
— Téged ez mennyire visel meg?
Nóra megvonta a vállát.
— Azt tettem, amit helyesnek éreztem. Szóltam előre, nem is egyszer. Ha ő úgy döntött, hogy nem vesz tudomást róla, az az ő felelőssége.
— Nem marcangol a bűntudat?
— Nem — rázta meg a fejét Nóra. — Régen biztos rohantam volna, magyarázkodtam volna. Most viszont tudom, hogy nem követtem el semmi rosszat.
Dóra bólintott.
— Ez így egészséges.
Január másodikán Márk hazatért az útjáról. Nóra otthon várta, vacsorával. A férfi fáradtnak látszott, mégis örült.
— Hiányoztál — ölelte meg az ajtóban.
— Te is nekem.
Vacsora közben Márk mesélt Debrecenről, a munkáról, az ottani emberekről. Nóra elmondta, milyen volt az ünnep Dóráéknál, és mennyire odavolt Levente az ajándék kisautóért.
— Anyu azóta sem jelentkezett? — kérdezte Márk.
— Nem.
— Nekem sem válaszol. Írtam neki ma.
— Szerinted meddig tart még ez?
Márk a homlokát dörzsölte.
— Ki tudja. Lehet pár nap, lehet hetek. Elég makacs.
— Valakitől csak örökölted — mosolygott Nóra.
— Az lehet — nevetett fel halkan. — De én legalább be tudom ismerni, ha tévedek.
Eltelt egy hét, majd kettő. Emese továbbra sem adott életjelet. Márk többször próbálta hívni, de a hívásokat elutasították, az üzenetek válasz nélkül maradtak.
— Nem menjünk el hozzá? — vetette fel Nóra január végén.
— Nem — rázta meg a fejét Márk. — Majd keres, ha lehiggadt. Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert kiálltam melletted.
Február, március, április… a csend nem tört meg. Márk születésnapján sem érkezett hívás. Nóra látta rajta, hogy fáj neki, de nem beszélt róla.
— Nem én fogok kezdeményezni — mondta este. — Ha szerinte én hibáztam, akkor vállalja fel.
A tavaszt nyár követte. Nóra lassan megszokta, hogy az anyósa nincs jelen az életükben. Meglepő módon könnyebb lett minden: nem kellett magyarázkodni, védekezni, feszülten várni a kritikát.
— Szerinted valaha felenged? — kérdezte Dóra egy családi ebédnél.
— Nem tudom — felelte Nóra őszintén. — De most így egyszerűbb.
Szeptember, október, november… Emese hallgatása kitartott. Márk már nem is próbálkozott telefonálni, belátta, hogy értelmetlen.
— Lehet, csak arra vár, hogy te kérj bocsánatot — vetette fel Nóra egy este.
— Miért tenném? — nézett fel Márk az újságból. — Azért, mert nem kényszerítettelek arra, hogy mindent félbehagyva hozzá rohanj? Nem.
December elején, egy héttel az ünnepek előtt futár érkezett az utazási irodába.
— Nóra Kovács? — kérdezte.
— Igen.
— Küldemény.
Nóra ott helyben kibontotta a dobozt. Egy mákos sütemény volt benne — a kedvence. Mellette egy rövid üzenet, ismerős, gondos kézírással:
„Úgy sütöttem, mint régen. Ha szeretnétek, gyertek el az ünnepekre. E.”
Nóra többször is elolvasta. Tímea odahajolt.
— Az anyósodtól?
— Igen.
— Ennyi idő után?
— Úgy látszik, ő lépett először — felelte Nóra, majd visszatette a cetlit.
Este mindent megmutatott Márknak. A férfi sokáig nézte a dobozt és az üzenetet.
— Egy évig semmi… aztán ez.
— Mit gondolsz? Menjünk?
Márk elmerengett.
— Csak akkor, ha elfogadja, hogy nem volt igaza. Nem akarom, hogy bűntudatod legyen.
— Talán adjunk egy esélyt — Nóra a vállára tette a kezét.
— Rendben — bólintott Márk. — De ha támad, azonnal eljövünk.
Szilveszter előtt elutaztak Emeséhez. Nóra ideges volt, bár igyekezett leplezni. Márk nyugodtnak tűnt, de feszült volt.
Az ajtó lassan nyílt ki. Emese óvatosan, szinte ijedten nézett rájuk.
— Sziasztok — köszönt Nóra.
— Gyertek be.
Bent rend volt, friss süteményillat lengte be a lakást. Az asztal meg volt terítve, látszott, hogy készült.
Leültek. Hosszú csend következett, végül Emese szólalt meg:
— Sokat gondolkodtam idén… — lesütötte a szemét, az abroszt gyűrögette. — Talán túl heves voltam.
— Talán — felelte Nóra higgadtan.
— Tényleg előre szóltál?
— Háromszor is.
— Azt hittem… azt hittem, meggondolod magad.
Márk átkarolta Nórát.
— Anya, Nóra felnőtt ember. Ha azt mondja, hogy Dóráéknál lesz, akkor úgy is lesz.
Emese bólintott.
— Most már értem.
Nóra belül melegséget érzett. Nem volt tökéletes bocsánatkérés, de mégiscsak egy lépés.
— Ünnepeljünk normálisan — javasolta Márk.
Emese halványan elmosolyodott.
— Rendben.
Maradtak. Hárman köszöntötték az újévet. A hangulat feszült volt, a beszélgetések óvatosak, mégis ez volt a kezdet. Nóra nem érzett bűntudatot, nem akart magyarázkodni. Csak lehetőséget adott arra, hogy a kapcsolat más alapokra kerüljön — kölcsönös tiszteletre.
És most már tudta: ennél fontosabb nincs.