— …egyre hívogat, már harmadik órája — folytatta Márk fáradtan. — Azt mondja, cserbenhagytad a hidegben. Mi történt pontosan?
Nóra felállt, átsétált Dóra hálószobájába, és halkan becsukta maga mögött az ajtót, hogy ne hallja senki a beszélgetést.
— Márk, három egymást követő nap elmondtam neki, hogy az ünnepeket Dóránál töltöm. Tegnap, tegnapelőtt, ma reggel is. Erre közölte, hogy akkor is átjön, én pedig világosan mondtam, hogy nem leszek otthon.
— És ennek ellenére elindult? — kérdezte Márk rövid szünet után.
— Igen. Fél tizenegykor hívott, hogy egy óra múlva érkezik. Megint elmondtam, hogy nem vagyok otthon. Nem érdekelte.
A vonal másik végén pár másodpercig csend volt.
— Tehát szóltál előre — összegezte.
— Többször is.
— Rendben — sóhajtott fel mélyen. — Ne haragudj, felhívom őt.
— Márk…
— Ne aggódj. Elintézem. Boldog új évet előre, szerelmem.
— Neked is — felelte Nóra halkan.
A hívás megszakadt. Nóra visszament a nappaliba. Dóra épp kikukucskált a konyhából.
— Márk volt? — kérdezte.
— Igen. Az anyja panaszkodott neki.
— És mit mondott?
— Hogy felhívja, és beszél vele.
— Ez így van rendjén — mondta Dóra, miközben megtörölte a kezét a konyharuhában. — A saját anyjával intézze el.
Gergő közben bekapcsolta a tévét, valami szilveszteri műsort talált. Levente a kanapén kuporgott, színezővel az ölében. Nóra próbált ellazulni, de a gondolatai nem hagyták nyugodni. Vajon Márk mit mond? Melinda mit vág a fejéhez? Azt, hogy a fia miatta nem kényszerítette haza a feleségét?
Nagyjából húsz perc telt el, amikor újra csörgött a telefon.
— Beszéltem vele — mondta Márk, hangján érezhető kimerültséggel.
— És?
— Elmagyaráztam, hogy előre szóltál. Hogy tudta, mire számítson.
— Hogyan reagált?
— Sok mindent mondott — hallgatott el egy pillanatra. — Főleg azt, hogy elárultam, mert téged választottalak.
Nóra lehunyta a szemét.
— Sajnálom, Márk.
— Ugyan miért? Neked volt igazad. Én is többször elmondtam neki, hol ünneplünk, aztán azt is, hogy te Dórához mész. Ezt fel kellett volna fognia.
— Nem szokta meg, hogy nemet mondanak neki.
— Akkor ideje hozzászoknia — felelte határozottan. — Ne rágódj ezen. Ünnepelj nyugodtan. Szeretlek.
— Én is szeretlek.
Elköszöntek. Nóra elrakta a telefont, és visszament a többiekhez. Dóra egyetlen pillantással mindent megértett.
— Melléd állt?
— Igen.
— Jó férjed van.
Ugyanebben az időben, a város másik felén Melinda egyedül ült a konyhában, és az ablakon bámult kifelé. Alig egy órája ért haza, miután közel másfél órát ácsorgott Nóra lépcsőháza előtt. Először még bízott benne, hogy a menye meggondolja magát és visszajön. Később összefutott Emesével, a szomszéddal.
— Melinda? Mit csinál itt ilyen hidegben? — kérdezte az idős asszony a kapunál.
— Nórát várom — felelte Melinda kimérten. — Megbeszéltük, hogy találkozunk.
— Hát reggel elutazott — igazította meg a táskáját Emese. — Bőrönddel ment el, azt mondta, a nővéréhez. Ünnepelni.
— Elutazott?! — Melindában forrt a düh. — Hiszen szóltam, hogy jövök!
— Nem tudom — vont vállat Emese. — Nekem azt mondta, elmegy. Lehet, nem hallotta, amit mondott.
— Dehogynem hallotta — sziszegte Melinda. — Nagyon is.
Emese együttérzően nézett rá.
— Nem lenne jobb hazamenni? Nagyon hideg van.
Melinda végül elindult. Útközben egyre csak fortyogott benne a harag. Hogy merte Nóra ezt megtenni? Figyelmen kívül hagyni őt, a férje anyját? Hiszen ő az idősebb, neki joga van!
Otthon azonnal felhívta a fiát. A beszélgetés azonban korántsem úgy alakult, ahogy elképzelte.
— Anya, előre szólt, hogy nem lesz otthon — mondta Márk nyugodtan, de szokatlan határozottsággal. — Miért kellett volna lemondania a terveiről?
— Mert megkértem rá! — csattant fel Melinda. — Mert az anyád vagyok!
— Ez nem érv. Nóra felnőtt ember. Elmondta, mit tervez.
— Te most őt véded ellenem? — remegett meg Melinda hangja. — Miatta fordulsz szembe velem?
— Nem fordulok szembe — sóhajtott Márk. — Csak a tényeket mondom. Joga volt a nővérével ünnepelni.
— És nekem nincs jogom a fiamhoz?!
— Anya, Debrecenben vagyok, több száz kilométerre. Milyen találkozásról beszélünk?
Melindának könny szökött a szemébe. A sértettség, a düh és a csalódás egyszerre tört rá.
— Tudod mit, Márk — szünetet tartott, hogy nyomatékos legyen. — Élj csak a feleségeddel. Úgy látszik, rám nincs szükségetek.
— Anya, ne így…
De Melinda már bontotta is a vonalat. A telefont az asztalra dobta, és sírva fakadt.
Az éjféli harangszót Nóra pezsgőspohárral a kezében fogadta, Dóra, Gergő és a lelkesen számoló Levente társaságában. A kisfiú a képernyőt bámulta, és együtt számolt a bemondóval.
— Három! Kettő! Egy! Boldog új évet!
Összekoccantak a poharak, megölelték egymást. Gergő zenét indított, Levente azonnal a fához rohant ajándékot bontani. Nóra érezte, ahogy az elmúlt napok feszültsége lassan leolvad róla. Jól döntött. Kiállt magáért.
Márk közvetlenül éjfél után hívta.
— Boldog új évet, szerelmem!
— Boldog új évet! — Nóra kiment az erkélyre, hogy csendesebb legyen. — Mi újság nálatok?
— Megjavították a mozdonyt, holnap indulok haza. Anyu nem keresett?
— Nem. Téged?
— Engem sem. Írtam neki még egy üzenetet, de nem olvassa.
— Márk, talán…
— Hagyd — szakította félbe. — Elmúlik. Megsértődött, de ezt most magának köszönheti.
Még beszélgettek egy kicsit, aztán Nóra visszament a nappaliba. Levente már a kibontott kisautóval száguldozott, motorhangokat utánozva. Dóra és Gergő összebújva ültek a kanapén.
— Minden rendben? — kérdezte Dóra.
— Igen — bólintott Nóra mosolyogva. — Tényleg minden rendben van.