— …hogy elmegyek a nővéremhez — fejezte be Nóra a mondatot határozottan.
— Akkor is átmegyek — vágta rá Melinda, a hangjában ott volt az a jól ismert keménység, amely nem tűrt ellentmondást. — Egyedül unatkozom, ünnep van, majd beszélgetünk egy kicsit.
— Nem leszek otthon — Nóra lassan, tagoltan mondta ki a szavakat. — Nem változtatom meg a terveimet.
— Te most komolyan szórakozol velem? — Melinda hangereje egy pillanat alatt megugrott. — Már elindultam!
— Előre szóltam, hogy nem leszek itthon — Nóra erősen koncentrált, nehogy elszakadjon nála a cérna. — Két nappal ezelőtt is. Tegnap is. Ma reggel is.
— Nórácska, hagyd már ezt! — az anyós kiabálni kezdett. — Egy óra múlva ott vagyok, készülj!
A vonal megszakadt.
Nóra néhány másodpercig a telefon kijelzőjét bámulta, aztán az órára pillantott. Fél tizenkettő. Dóra ebédre várta. Sóhajtott egyet, begombolta a táskáját, felkapta a csomagokat, és kilépett a lakásból.
A lépcsőházban a szomszéd, Zoltán bácsi állta útját. Magas volt, kissé görnyedt, lábán otthoni papucs, rajta egy kifakult melegítő. Amint meglátta Nórát a szatyrokkal, felélénkült.
— Hát vendégségbe készülünk? — mosolygott. — Boldog ünnepeket előre is!
— Köszönöm, Zoltán bácsi, viszont kívánom — felelte Nóra, miközben megnyomta a lift hívógombját.
— A szüleidhez mész? — kérdezte a férfi, láthatóan örült egy kis beszélgetésnek.
— A nővéremhez. A férjem szolgálati úton van, nem akartam egyedül maradni.
— Bölcs döntés — bólogatott Zoltán bácsi. — Képzeld, az anyósod itt ólálkodott úgy egy órája. A kaputelefont nyomogatta, mint az őrült. Nem nyitottam ki, azt hittem, valami csaló.
Nóra fáradtan kifújta a levegőt.
— Hozzám jött volna. Pedig többször is elmondtam neki, hogy elutazom.
— Makacs asszony — csóválta a fejét a szomszéd. — Ismerem még abból az időből, amikor Márk gyerek volt. Mindig keresztülvitte, amit akart.
— Most nem fog sikerülni — mondta Nóra halkan, de határozottan, majd belépett a megérkező liftbe.
Az utcára érve körülnézett. Az udvar szinte üres volt, csak két gyerek gyúrt hóembert a szomszéd ház előtt. Melindának nyoma sem volt. Nóra gyorsabb léptekkel indult a megálló felé.
Dóra kötényben nyitott ajtót, az arcán egy lisztes folttal.
— Gyere be gyorsan! — nevetett. — Már attól féltem, mégis meggondoltad magad.
— Soha — rázta meg a fejét Nóra, miközben levette a kabátját. — Hol van a kedvenc unokaöcsém?
— Nóri néni! — Levente rohant ki a szobából, rénszarvasos pulóverben. — Hoztál ajándékot?
— Levente! — szólt rá Dóra szigorúan. — Ajándék csak éjfél után.
— De legalább megnézhetem? — a fiú könyörgő szemeket vágott.
— Majd később — zárta le Dóra, és a konyha felé terelte Nórát.
Gergő a tűzhely mellett állt, egy hatalmas lábos tartalmát kavargatta. Amikor meglátta Nórát, elmosolyodott.
— Na végre, megérkezett az erősítés! Boldog ünnepet!
— Nektek is — felelte Nóra.
Letette a csomagokat, az oliviersalátát a hűtőbe tette, a pezsgőt az asztalra. Dóra vizet töltött neki, majd leült vele szemben.
— Mesélj. Mi a helyzet Melindával? Beletörődött végre?
— Kétlem — kortyolt Nóra. — Reggel felhívott, közölte, hogy mindenképp átjön.
— Hogyhogy átjön? — ráncolta a homlokát Dóra. — Hiszen elmondtad neki…
— Legalább háromszor. Ma, tegnap és tegnapelőtt. Azt mondta, már elindult.
— És te?
— Én pedig eljöttem.
Gergő felvonta a szemöldökét.
— Akkor most ott ácsoroghat a házatok előtt?
— Elképzelhető — vont vállat Nóra. — De nem mondhatja, hogy nem szóltam.
— Jól tetted — jelentette ki Dóra. — Talán végre megtanul odafigyelni arra, amit mondanak neki.
— Ő ezt másképp látja.
— Mi meg így — vágta rá Gergő. — Te most a vendégünk vagy, kész.
Nóra érezte, ahogy lassan oldódik benne a feszültség. Itt nem kellett magyarázkodnia, nem kellett védekeznie.
Levente berohant a konyhába.
— Anya, felkapcsolhatom a fényeket a fán?
— Kapcsold — bólintott Dóra. — Csak óvatosan.
Egy pillanattal később a nappaliból színes fények villantak át.
Nóra telefonja megszólalt. A kijelzőn Melinda neve jelent meg.
— Ne vedd fel — súgta Dóra.
— Muszáj — felelte Nóra, és beleszólt. — Halló?
— Miért nem tudok bemenni a lakásodba?! — Melinda hangja átszűrődött a készüléken. — Már egy órája itt állok!
— Mondtam, hogy nem leszek otthon — válaszolta Nóra nyugodtan. — A nővéremnél vagyok.
— Elutaztál?! — Melinda felháborodottan kapkodta a levegőt. — Hiszen mondtam, hogy megyek!
— És én azt mondtam, hogy nem leszek ott. Háromszor is.
— Mit képzelsz?! Megfagyok idekint! Azonnal gyere vissza!
Nóra Dórára nézett, aki bátorítóan bólintott, Gergő pedig feltartotta a hüvelykujját.
— Nem — mondta Nóra határozottan. — Nem hívtam ide. Boldog újévet, Melinda.
Letette a telefont. A keze enyhén remegett.
— Ügyes voltál — Dóra megszorította a kezét.
— Nem fogja annyiban hagyni — sóhajtott Nóra. — Felhívja majd Márkot.
— Hadd hívja. Majd ő elmagyarázza neki.
— Remélem.
Levente dugta be a fejét az ajtón.
— Nóri néni, mesélsz majd nekem?
— Persze — mosolygott rá Nóra. — De előbb segítünk anyának és apának.
Az idő gyorsan elszállt. Nóra segített teríteni, játszott Leventével, apró feladatokat vállalt. A telefon többé nem szólalt meg. Fél hatkor Dóra kiküldött mindenkit a konyhából, hogy befejezze az utolsó simításokat.
Nóra a nappaliban ült, nézte a villogó fényeket, és elgondolkodott. Vajon Melinda még mindig ott áll? Vagy végre hazament?
Este hétkor újra megcsörrent a telefon. Márk volt az.
— Szia — szólt bele Nóra.
— Nórám — a férje hangján hallatszott az aggodalom.