— Nóra, kérlek, ne haragudj — Márk hangja egyszerre volt kimerült és bűnbánó. — Leállt a mozdony, nélkülem nem boldogulnak. Csak január másodikán érek haza.
Nóra a vállával az arcához szorította a telefont, közben tovább csomagolta a távirányítós kisautót csillogó papírba. Az ajándéknak Leventének hibátlannak kellett lennie.
— Márk, mit lehet tenni, a munka az munka — igyekezett palástolni a csalódottságát. — Akkor szilveszterkor telefonon koccintunk.
— A biztonság kedvéért átmész Dórához, ahogy megbeszéltük?
— Természetesen. Már három napja készül, annyi ételt vásárolt, mintha egy fél századot etetne.
Márk hallhatóan megkönnyebbült.
— Ez megnyugtató. Nem leszel egyedül. Anyának azt mondtam, kettesben ünneplünk, nehogy rátelepedjen.
Nóra elmosolyodott, miközben a ragasztószalagot a fogaival tépte el.
— Anyukád mindig talál kiskaput.
— Ugyan már, most biztosan megérti. Neki is rengeteg dolga van a raktárban az ünnepek előtt.
Elköszöntek. Nóra az órára pillantott: tíz perc múlva nyolc. Másnap az utolsó munkanap az irodában, aztán nyugodtan készülődhet Dórához. Elképzelte, ahogy együtt terítenek, Levente rohangál izgatottan az éjfélre várva, Gergő pedig előad egy újabb építkezési történetet. Fesztelen, meleg hangulatú ünnep — pont, amire vágyott.
Megszólalt a telefon. A kijelzőn ez állt: „Melinda”.
Nóra a harmadik csörgésnél vette fel.
— Jó estét.
— Drága Nórácska, szervusz — az anyós hangja túlságosan kedves volt, ami rögtön gyanússá tette. — Hogy vagy? Márk keresett?
— Igen, az imént. Mondta, hogy tovább marad.
— Így van, engem is hívott. És gondolkodtam — Melinda jelentőségteljes szünetet tartott —, ha ő nincs itthon, akkor egyedül töltenéd az ünnepeket, ugye?
Nóra megérezte az irányt, és azonnal közbevágott.
— Nem. A nővéremhez megyek. Rég megbeszéltük.
— A nővéredhez? — az anyós hangjában őszinte csodálkozás csengett, mintha képtelenséget hallana. — Minek? Házas vagy, a saját… a családoddal kellene lenned. Inkább én mennék hozzád, társaságot adnék.
— Köszönöm, Melinda, de nem szükséges. Dóra számít rám, készülnek, megígértem, hogy segítek.
— Ugyan, miféle segítség? — Melinda határozottabbra váltott. — Dóra a férjével elboldogul. Te Márk felesége vagy, én meg az anyja. Ünnepeljünk hármasban, telefonon.
Nóra összeszorította az ajkát. Pont ettől tartott.
— Nem szeretnék változtatni. Márk tud róla, hogy Dórához megyek.
— Erről én nem tudtam! — az anyós hangja megkeményedett. — Márk nem említette. Talán nem is helyesli igazán.
Nóra magában elszámolt ötig.
— Melinda, ez az én döntésem. A nővéremmel leszek.
— Majd meglátjuk — hangzott a sokatmondó válasz, aztán bontotta a vonalat.
Nóra letette a telefont a kanapéra, és a halántékát dörzsölte. Négy éve ismerte Melindát, mióta Márk felesége lett, és pontosan tudta: a „majd meglátjuk” nem lezárás, hanem kezdet.
December harmincadikán reggel a debreceni utazási irodában igazi év végi forgatag fogadta. Az utolsó pillanatban érkező ügyfelek lecsaptak a maradék kedvezményes utakra, a telefonok szünet nélkül csörögtek, a nyomtató köpködte a papírokat.
— Nóri, te hova mész az ünnepekre? — dugta be a fejét Tímea egy bögrével a kezében. — Norberttel elugrunk három napra. És te?
— A nővéremhez — felelte Nóra, a monitorról fel sem nézve. — Márk beragadt egy kiküldetésen.
— És az anyósod? — Tímea leült az asztal szélére. — Ő mindig rátelepszik minden alkalomra.
— Próbálkozott — Nóra félmosollyal vont vállat. — Tegnap hívott, bejelentkezett volna. Nem mentem bele.
— És békén hagy?
— Kétlem.
Tímea együttérzően csettintett.
— Kitartás, és előre is boldog ünnepet!
Fél egykor megcsörrent a munkahelyi telefon. Nóra ügyfélre számított, de ismerős hang szólalt meg.
— Nórácska, én vagyok.
— Jó napot, Melinda — hátradőlt a székben. — Történt valami?
— Dehogy, minden rendben. Csak még egyszer átgondoltam a holnapot. Nem gondolod meg magad? Viszek finomságokat, együtt várjuk az újévet. Márk is hív majd, vidámabb úgy.
— Nem változott a döntésem — mondta nyugodtan, de határozottan. — Dórához megyek.
— Micsoda nővér! — Melinda ingerültsége nyíltan megjelent. — A fiam felesége vagy! A családjával kell lenned, nem…
— Dóra is a családom — vágott közbe Nóra. — És Márkkal megbeszéltem.
— Csalódást okozol — az anyós hangja hirtelen sajnálkozó lett. — Azt hittem, jó a kapcsolatunk.
— Az is. Csak terveim vannak.
— Hát jó — hangzott újra az a gyanús félmondat. — Dolgozz csak.
Nóra letette, és nagyot sóhajtott. A megérzése nem hagyta nyugodni: Melinda nem fogja annyiban hagyni.
December harmincegyedikén Nóra jókedvűen ébredt. Hideg, napfényes reggel volt. Komótosan megreggelizett, majd pakolni kezdett. A táskába kerültek Levente ajándékai, az előző este készített franciasaláta, egy váltóruha és a neszesszer. Az asztalra tett egy üveg pezsgőt is — Dórának és Gergőnek.
Fél tizenegykor csörgött a telefon. Melinda volt az.
— Nórácska, egy óra múlva ott leszek — közölte tárgyilagosan, mintha már eldőlt volna. — Készíts valami reggelit, nem ettem, a munkahelyen nem volt időm.
Nóra mozdulatlanná dermedt, a kezében ajándékcsomaggal.
— Melinda, tegnap is mondtam, hogy ma elmegyek a nővéremhez, nem leszek itthon — válaszolta lassan, igyekezve megőrizni a nyugalmát, miközben érezte, hogy a következő percek nem ígérkeznek egyszerűnek.