…a töltők, néhány irat, apróságok, s még a kedvenc bögréje is eltűnt a cipzár mögött.
Lilla a konyha ajtajában állt, és némán figyelte a jelenetet. Nem sajgott benne fájdalom; sokkal inkább undort érzett, mintha valami ragacsosba lépett volna. Öt év jutott eszébe, amit arra pazarolt, hogy családnak nevezzen egy kapcsolatot, miközben a férfi vele szemben puszta tartozéknak tekintette: kényelmes bérleménynek a lakás mellé.
– A tévét viszem! – ordította Balázs a nappaliból, miközben a plazma kábeleit cibálta. – Én vettem!
– Van róla blokk? – kérdezte Lilla higgadtan.
– Miféle blokk? Három éve volt!
– Ha nincs bizonylat, nincs tévé. Ajándék volt. És ha nagyon ragaszkodsz hozzá, előszedhetem azt is, amikor fél éve összetörted az autómat. A javítás százezer forintomba került. Akarsz elszámolni?
Balázs köpött egyet, elengedte a vezetékeket, és felkapta a táskát.
– Fulladj meg a tévéddel együtt! Meg ezzel a lakással is! Ettől nem leszel boldog! Egy férfit tisztelet nélkül nem lehet megtartani!
– Nem is tartottalak – felelte Lilla. – Csukják be maguk után az ajtót.
Amikor az ajtó becsapódott mögöttük, és a balhé zaja átköltözött a lépcsőházba – tisztán hallatszott, ahogy Hajnalka éppen a gerinctelenségéről tart prédikációt a fiának –, Lilla odalépett, elfordította a felső zárat, majd a reteszt is elhúzta.
Aztán lecsúszott az ajtó mentén egészen a lábtörlőig, és az arcát a tenyerébe temette. Sírni szeretett volna, de nem jöttek könnyek. Csak a bénító döbbenet maradt.
Hogyan lehet együtt élni valakivel úgy, hogy közben titokban a te területed megszállásáról sző terveket? Hogyan lehet megosztani az ágyat olyannal, aki a hátad mögött az anyjának ígéri a dolgozószobádat?
Így ült jó tíz percig. Aztán felállt, visszament a konyhába. Az asztalon még szanaszét hevertek a papírok: tulajdoni lap, szerződések. Ugyanazok a lapok, amelyek ma megmentették attól, hogy közös pokollá váljon az élete.
„Köszönöm, nagyi” – mondta magában. – „És köszönöm annak a huszonkilenc éves énemnek is, aki nem hallgatott a barátokra, hogy ‘éljen egy kicsit magának’, hanem mindenét betonba tette.”
Megszólalt a telefon. Balázs üzenete villant fel: „Lillám, most komolyan? Az utcán állunk, drága a taxi. Nem lehetne lehiggadni, beszélni? Anyu megígérte, hogy csendben marad.”
Lilla elmosolyodott – keserűn. Sem belátás, sem megbánás. Csak az, hogy „drága a taxi”.
Megnyomta a „Letiltás” gombot. Másnap bemegy a kormányablakba, és beadja a válókeresetet. És hív egy lakatost is, hogy kicserélje a zárbetétet; ki tudja, nem maradt-e Balázsnál egy másolat.
Az ablakhoz lépett. Az udvaron, a lámpa sárga fényében két alak pakolta a táskákat egy megálló taxiba. A nő hevesen gesztikulált, a férfi görnyedten állt mellette. Az autó felvillantotta a fényszórót, majd elnyelte őket az éjszaka, végleg eltűnve az életéből.
Lilla teát főzött magának. A lakásban csend volt. Tiszta, megnyugtató csend. Nem szólt a tévé, senki nem követelt vacsorát, és senki nem formált igényt az ő terére.
A tekintete a falra esett, amelyet Balázs le akart bontani, hogy nagyobb legyen a nappali. „Szép fal” – gondolta. – „Erős. Az enyém.”
A helyzet undorító volt, de a leckét örökre megjegyezte: a szerelem szerelem, a papíroknak viszont rendben kell lenniük. A jog ismerete néha erősebb védelmet ad, mint a legmasszívabb ajtó. Belekortyolt a teába, és aznap este először őszintén elmosolyodott. Az élet ment tovább – és innentől kizárólag az ő szabályai szerint.