Lilla hangja már nem remegett, amikor folytatta. Nem emelte fel, mégis minden szó élesen vágott.
– Emberként bántam veled. Szerettelek addig a pillanatig, amíg el nem jutottál oda, hogy természetesnek vedd: rajtam törlöd le a lábad, és úgy rendelkezel azzal, ami az enyém, mintha jogod lenne hozzá.
Ebben a pillanatban elfordult a zárban a kulcs. Lilla összerezzent. Balázsnak nem volt saját kulcsa – egy héttel korábban elhagyta az egész kulcscsomót, és azóta sem csináltatott másolatot, kényelmesen kihasználva, hogy a felesége úgyis mindig otthon van. Ez csak egyet jelenthetett.
Az ajtó kivágódott, és a küszöbön megjelent Hajnalka, Balázs anyja. Termetes alakja szinte betöltötte az előszobát. Mindkét kezében hatalmas, kockás bevásárlótáskák lógtak, mögötte pedig ott állt egy régimódi, kerekes bőrönd.
– Meglepetés! – harsogta már az ajtóból, miközben végigmérte a lakást, mintha mindig is az övé lett volna. – Nem vártam meg a szombatot! A szomszéd megint bömbölteti a zenét, elegem van belőle. Balázskám, gyere, fogadd az anyádat!
Balázs ledermedt. Tekintete ide-oda cikázott Lilla és az anyja között. Lilla lassan felállt a kanapéról. A kép egyetlen pillanat alatt összeállt benne. Tudta. Nem vacsora közben pattant ki a fejéből az ötlet, nem egy ártatlan felvetés volt. Előre eltervezte, megbeszélte az anyjával, és az egész vita nem volt más, mint formaság. Egy színjáték, hogy kész helyzet elé állítsa: „anya már itt van”.
– Hajnalka néni – szólalt meg Lilla határozottan, miközben kilépett az előszobába. – Jó estét. Megkérdezhetem, miért érkezett csomagokkal?
Az anyós épp lehajolt volna levenni a csizmáját, de megdermedt.
– Miért? Hát költözni jöttem. Balázs mondta, hogy minden el van intézve. Ő a férj, ő dönt, ő hívta az anyját. Vagy talán nem örülsz? Megint olyan a képed, mint a savanyú káposzta. Majd megszokod. Rendet teszek, mert legutóbb is végighúztam az ujjam a polcon, és hát… borzalom!
Lilla Balázsra nézett. A férfi a nappali ajtófélfájához lapult, mintha bele akarna olvadni a falba. Az előbb még magabiztos volt, most viszont semmi nem maradt belőle, amikor a két legfontosabb nő egyszerre állt vele szemben.
– Balázs – mondta Lilla halkan. – Magyarázd el anyukádnak, mi a helyzet.
– Hát… Lill… anya… – hebegte a családfő. – Az van, hogy… Lilla nem igazán ért egyet.
– Hogyhogy nem ért egyet? – Hajnalka kihúzta magát, kezét csípőre tette, pontosan ugyanazzal a mozdulattal, amit a fia pár perccel korábban. – Kit érdekel, mit akar? A lakás közös, a férjé! Te most férfi vagy, vagy egy rongy? Szólj rá, aztán küldd teát főzni!
– Hajnalka néni – vágott közbe Lilla, és meglepődve vette észre, milyen különös, csengő nyugalom tölti el. A visszaút már régen eltűnt mögötte. – A lakás nem közös. Ez az én lakásom. A házasság előtt vettem. Balázsnak semmi köze hozzá. És ön nem fog itt lakni.
Az anyós arca elvörösödött.
– Hogy merészelsz így beszélni? Az én fiam öt évet robotolt itt! Az életét hagyta ebben a lakásban! Bíróságra megyünk! Tönkreteszünk! Balázs, mondj már valamit!
Balázs a padlót bámulta. Tudta, hogy vesztett, de ezt az anyja előtt beismerni félelmetesebb volt, mint Lilla szemébe nézni.
– Nem fog semmit mondani, mert tisztában van vele, hogy igazam van – folytatta Lilla. – Eltűrtem a látogatásait, a porvadászatot, a kéretlen tanácsokat, hogy hogyan főzzek. De azt nem engedem, hogy az otthonomból munkásszállót csináljanak.
Odament a fogashoz, levette Balázs kabátját, és odadobta neki.
– Pakolj össze.
– Tessék? – kérdezte döbbenten.
– Jól hallottad. Ha ennyire az anyáddal akarsz élni, nem állok az utatokba. Menjetek az ő lakásába. Ott van friss levegő, hangos szomszéd, és senki nem zavar abban, hogy te legyél a „családfő”.
– Lilla, megőrültél? Kidobsz az éjszaka közepén? – remegett meg Balázs hangja. – Hát felkaptuk a vizet, előfordul… anya, mondd már neki, minek jöttél rögtön bőrönddel…
– Te áruló! – sikította Hajnalka, amikor rájött, hogy a fia visszakozik. – Megígérted! Azt mondtad: „anya, gyere nyugodtan, mindent elintéztem, Lilla úgysem mer majd ellenkezni”!
Tehát így állt a dolog. „Lilla nem szól egy szót sem.”
– Tizenöt percük van – mondta Lilla, és az órájára pillantott. – Utána rendőrt hívok. Idegenek tartózkodnak a lakásomban, és nem hajlandók távozni. Az iratok nálam vannak, Hajnalka néni, magának nincs itt bejelentett lakcíme. Te pedig, Balázs, ha balhét csinálsz, a járőr gyorsan lehűt.
– Ezt nem fogod megtenni – sziszegte Balázs, de a szemében ott ült a félelem. Ismerte Lillát: sokáig tűrt, de amikor lépett, könyörtelen volt.
– Az idő elindult.
A következő negyedóra káoszban telt. Hajnalka átkokat szórt, a hetedik felmenőig elátkozta a menyét, boszorkánysággal és feljelentésekkel fenyegetőzött. Balázs vörös fejjel, izzadva rohangált a lakásban, és sporttáskába gyömöszölte a holmiját: laptopot, töltőket, iratokat és mindazt, amit kapkodva elért, miközben a levegőben vibrált a kimondatlan véglegesség, amely után már semmi sem lehetett ugyanolyan.