Lilla mozdulatlanná dermedt a mosogató fölött, kezében egy még csöpögő tányérral. A mosószeres víz habja lassan kúszott végig az ujjain, majd cseppekben hullott a lefolyó felé. A csap egyenletes zúgása eddig menedékként szolgált: elnyelte a feszültséget, tompította a helyzet képtelenségét. Balázs azonban határozott mozdulattal elzárta a vizet. A hirtelen beálló csend élesebben hasított bele Lilla fülébe, mint bármilyen összetört edény csattanása.
Balázs a konyha közepén állt, csípőre tett kézzel. A kifakult, kinyúlt póló, amit viselt, jobb napokat is látott már, az arcán pedig az a megbonthatatlan meggyőződés ült, amely még akkor is rendíthetetlen maradna, ha valaki azt állítaná neki, hogy a Föld három elefánt hátán egyensúlyoz.
– Nem beszélek ostobaságokat, Balázs – szólalt meg Lilla halkan, mégis szilárdan, miközben szárazra törölte a kezét egy konyharuhában. – Tényeket mondok. Az édesanyád nem költözhet ide hozzánk. Először is: ez egy kétszobás lakás, ketten élünk itt, ráadásul én itthon dolgozom. Másodszor: neki saját lakása van az agglomerációban. Harmadszor pedig: egyetlen pillanatig sem kérdezted meg, mit gondolok erről.
– Ugyan miért kellene a véleményedet kérnem a saját lakásomban? – kérdezett vissza Balázs őszinte rácsodálkozással. A tekintetében megvillant az a különös, gyermeki egyszerűség, ami vagy kisgyerekekre, vagy különösen öntelt emberekre jellemző. – Férfi vagyok, a család feje. Ha pedig én vagyok a fej, akkor az dönt, hol és hogyan élünk. Ez így van rendjén. A férj hozza a feleséget a lakásba, a férj határoz.
Lilla mellkasában, valahol a gyomorszáj táján, jeges indulat kezdett forrni. Lassan az asztalra tette a konyharuhát, és úgy nézett Balázsra, mintha most látná először, öt év házasság után.
– A te lakásodban? – kérdezett vissza higgadtan. – Biztos vagy benne, hogy nem keversz össze valamit?
– Dehogy keverek! – legyintett Balázs, olyan lendülettel, hogy a polcon álló sótartó majdnem lezuhant. – Házasok vagyunk? Igen. Ami van, közös? Közös. Ide vagyok bejelentve? Igen. Fizetem a rezsit? Jó, nem mindig, de amikor jön a prémium, akkor igen. Szóval a lakás ugyanúgy az enyém is, mint a tiéd. És mivel én vagyok a férfi, az én szavam a döntő. Anyám már nem fiatal, falun nehéz neki. Beköltözik a kis szobába. A dolgozószobádat meg átköltöztetjük az erkélyre, nyáron úgyis meleg van ott.
– Télen meg mi lesz? – csúszott ki Lilla száján a kérdés, bár pontosan tudta, hogy az egész felvetés értelmetlen.
– Majd kitalálunk valamit! – vont vállat Balázs. – Rakunk oda egy hősugárzót. Ne tereld a szót. Anyám szombaton jön. A holmiját áthozom a te autóddal, mert az enyém harmadik hónapja a szervizben áll.
Az egész jelenet annyira abszurd volt, hogy Lilla legszívesebben felnevetett volna. Csakhogy nem ment. Az elmúlt fél évben Balázs szinte felismerhetetlenné vált. Korábban nyugodt, kissé jelentéktelen férfi volt, aki nem tört az ég felé. A raktári előléptetés és az új munkahelyi társaság – azok az úgynevezett „igazi férfiak” – azonban teljesen átalakították. Parancsoló hangnem, családfői szólamok, és az a furcsa hit, hogy a világ az ő igényei körül forog.
Lilla elsétált mellette a nappaliba, érezve a hátán Balázs rosszalló pillantását. Leült a kanapéra, és megdörzsölte a halántékát. Harmincnégy éves volt, távmunkában dolgozó vezető könyvelő, több komoly céget vitt egyszerre, és megszokta, hogy a számokban és az életben is rend uralkodik. Az a káosz, amit Balázs most be akart hozni az életébe, sehogy sem fért bele az egyensúlyba.
– Miért sétálsz el? Még nem fejeztem be! – jelent meg Balázs az ajtóban. – Lilla, ne bosszants fel. Anyám már csomagol. Tudod, hogy magas a vérnyomása, nem idegeskedhet. Ha nemet mondasz, rosszul lesz, és az a te lelkiismereteden szárad.
– Az én lelkiismeretemhez csak az tartozik, amit hagyok, hogy megtegyél velem – felelte fáradtan. – Balázs, ülj le. Beszélnünk kell, komolyan. Jelszavak és ordibálás nélkül.
– Jaj, már megint ez a végtelen okoskodás – húzta el a száját, de azért lehuppant a vele szemben álló fotelbe. – Mondjad. De gyorsan, mindjárt kezdődik a meccs.
– Tényleg azt gondolod, hogy egyedül dönthetsz erről a lakásról? – kérdezte Lilla.
– Igen. Erkölcs szerint és családi rend szerint is. Egyek vagyunk.
– Rendben – bólintott. – Akkor nézzük meg a Magyar Köztársaság törvényeit. Emlékszel, mikor házasodtunk össze?
– Augusztus ötödikén, öt éve. És? Most számonkérés lesz?
– Nem. Arra emlékszel, mikor vettem ezt a lakást?
Balázs elhallgatott egy pillanatra, a homlokát ráncolta. Láthatóan nem tulajdonított jelentőséget ilyen részleteknek.
– Kit érdekel? Együtt élünk itt. Ráadásul én újítottam fel! A folyosón én ragasztottam a tapétát, én szereltem fel a csillárt! Ezek befektetések. Nem leválasztható értéknövelés! Ezt is tudom ám, Misi mondta a melóban, aki ért az ilyesmihez, és szerinte ha a férj beleteszi a munkáját, akkor a lakás is közössé válik.