– Ott egy kislány van… Megszólíthatom? – kérdezte Kornél Papp, miközben izgatottan Botond Fazekas kabátujjába kapaszkodott.
– Persze – felelte Botond, és érezte, ahogy a torkában megakad a levegő. – Menj csak.
Henrietta Szalai óvatosan a többiek felé tolta a fiát. Botond nem ment utánuk; a bejáratnál maradt, onnan figyelte az egészet. Látta, ahogy Kornél felnevet, szélesen hadonászik a kezeivel, próbál magyarázni valamit a többieknek. A mozdulatai szertelenek voltak, az arca ragyogott. Élő volt, kíváncsi, jelenlévő – nem az a csendes, magába zárt gyerek, akit annyiszor látott otthon.
Henrietta egy pillanatra visszanézett rá a tér túlsó végéből. Tekintetük találkozott. Botond bólintott, mintha ezzel is azt üzenné: jól van így. Henrietta ajkán halvány, megkönnyebbült mosoly jelent meg.
Az este egészen másképp telt, mint korábban. Kornél nem hallgatott el vacsora után. Szinte levegővétel nélkül mesélt Vivien Balogról, a kislányról, akivel összebarátkozott, és Norbert Juhászról, aki megmutatta neki, hogyan lehet gyorsan fordulni a kerekesszékkel. Elmondta azt is, hogy Henrietta megígérte: minden héten visszajönnek ide.
Botond csak ült, hallgatta a történeteket, időnként bólintott. Valami régen nem érzett nyugalom telepedett rá. Nem gondolta, hogy most rögtön minden könnyű lesz. Tudta, hogy lesznek nehéz napok, visszaesések, fáradtság. De először hosszú idő után biztos volt benne, hogy jó irányba haladnak.
Akkor értette meg igazán: a szeretet nem mindig azt jelenti, hogy falakat emelünk a világ és az előttünk álló között. Néha épp az a dolga, hogy kinyissa az ajtót, és bátorságot adjon kilépni rajta.