…Arról mesélt nekem, milyen a tenger. Azt ígérte, hogy majd elmegyünk oda, amikor fel tudok állni. Hitte, hogy képes leszek rá.
Botond Fazekas torkát görcs szorította össze.
— Apa — Kornél Papp felé fordult. A szemében olyan mély, kimerítő szomorúság ült, hogy Botond nem tudta sokáig elviselni a tekintetét. — Három év után először éreztem azt, hogy élek. Te pedig elküldted őt.
Botond nem talált szavakat. A fia újra elfordult, mintha ezzel is falat húzna közéjük.
Másnap reggel Botond autóba ült, és elindult a város pereme felé, egy elöregedett munkástelep irányába, ahol Henrietta Szalai lakott. Hamar megtalálta a házat: egy kopott panelépület volt, lepattogzott vakolattal, félrebillent erkélyekkel. Felcaplatott a negyedik emeletre, majd bizonytalanul bekopogott.
Henrietta otthoni köntösben nyitott ajtót. Meglepődött, amikor meglátta, és nem hívta be azonnal, csak az ajtóban maradt.
— Botond… Fazekas úr?
— Bejöhetek egy percre?
Kis késlekedés után félreállt. A szűk konyhában kása illata keveredett az öreg linóleum szagával. Az ablakpárkányon egy muskátli állt. Minden egyszerű volt. Tiszta, de szinte semmi nem volt benne.
Botond levette a sapkáját, idegesen gyűrögette a kezében. Úgy állt a konyha közepén, mint egy diák, akit épp rendre utasítanak.
— Tévedtem — préselte ki végül, a padlót bámulva. — Teljesen. Féltem, hogy ártani fogsz neki. Közben pedig… te voltál az egyetlen, aki visszaadta neki az élet érzését.
Henrietta hallgatott, a hűtőnek dőlve.
— Tegnap egész este nem szólt egy szót sem — folytatta Botond rekedten. — Pont úgy viselkedett, mint a baleset után, amikor hazahoztuk a kórházból. Csak nézte a falat. Aztán elmondta, hogy hittél benne. Hogy melletted újra élőnek érezte magát. Először három év óta.
Henrietta összefonta a karját.
— Önök fojtják meg — mondta keményen. — Nem a betegsége. Önök. A félelmükkel.
A szavak pofonként csattantak. Botond ökölbe szorította a kezét, de nem válaszolt.
— Négy fal közé zárják, mintha ketrecben lenne. Orvosokat fogadnak, krémeket vesznek, mindent megtesznek, csak élni nem hagyják — nézett rá egyenesen. — Tudja, mi a legrosszabb? Nem az, hogy székhez van kötve. Hanem hogy már nem akar semmit. Egyáltalán semmit.
— Csak attól félek, hogy ártok neki — csuklott meg Botond hangja. — Mindenemet beleadom, hogy könnyebb legyen neki…
— Könnyebb? — Henrietta lassan megrázta a fejét. — Nem könnyebb. Üres. Elrejti őt az élettől, miközben ő élni akar.
Botond leült egy kisszékre, arcát a tenyerébe temette.
— Gyere vissza — mondta halkan. — Kérlek. Nem foglak akadályozni. Csináld úgy, ahogy jónak látod. Csak gyere vissza hozzá.
Henrietta sokáig nem szólalt meg. Végül nagyot sóhajtott, és felemelte a tekintetét, mintha már tudná, hogy a döntése nemcsak róla szól.