Botond Fazekas már a lépcsőházban meghallotta a zenét. Hangos volt, falusias, idegesítően bugyuta. Benyomta az ajtót, és egy pillanatra ledermedt.
A szoba közepén Henrietta Szalai állt, a takarítónő, és Kornél Pappot a hónalja alatt tartva kissé elemelte a karosszékből. A rádió ritmusára forgatta, közben a lábával dobolt. A fia hátravetett fejjel nevetett, karjait szétcsapva, mintha el akarná érni a hangokat.
— Állj! — ordította Botond olyan erővel, hogy Henrietta majdnem kiejtette a fiút.
Az asszony ijedten visszaültette Kornélt a székbe, gyors mozdulatokkal eligazította a takarót. A zene tovább bömbölt. Botond odalépett a készülékhez, és kirántotta a kábelt a konnektorból.
— Mit művelsz? Nem játékszer! Sérült a gerince, felfogod egyáltalán?
— Óvatos voltam, erősen tartottam, esküszöm…
— Óvatos?! — Botond a zsebéből előkapta a pénzt, és az asztalra vágta. — Ez a heti béred. Öltözz fel, és többé ne akarlak itt látni.
Henrietta összeszedte a bankjegyeket, összehajtotta, a kabátzsebébe csúsztatta. Még ránézett Kornélra — a fiú az ablak felé fordult, arca megfeszült a félelemtől. Az asszony szó nélkül távozott.
Botond a fia mellé húzta a széket, leguggolt.
— Kornél, te is tudod… Elejthetett volna, még rosszabb is történhetett volna.
A fiú nem felelt. Mereven bámulta a kinti fényt, mintha Botond ott sem lenne.
Este az étel érintetlen maradt. Kornél egy pontra szegezte a tekintetét. Botond próbált beszélgetést kezdeményezni, de falakba ütközött. Ugyanaz a néma bezárkózás tért vissza, mint három évvel korábban, a közúti baleset után, amikor a kórházból hazahozták.
Botond kiment a konyhába, vizet töltött, de nem ivott. Leült, arcát a kezébe temette. Három éven át orvosokra, gyógytornászokra, kezelésekre ment el minden. Eladta a nyaralót, adósságba verte magát, végkimerülésig dolgozott. A fia mégis egyre távolodott, egyre ritkábban szólalt meg.
És ma nevetett. Először három év után. Botond pedig ezt egyetlen mozdulattal összezúzta.
Felállt, benézett a gyerekszobába. Kornél ugyanúgy ült, mozdulatlanul, elfordított arccal.
Ekkor eszébe jutott a múlt heti jelenet: a földszinti szomszéd a lépcsőházban megállította. „Reggelente olyan vidámság van maguknál, zene, nevetés. Örülök, hogy Kornél felélénkült.” Akkor elengedte a füle mellett. Most értette meg.
Visszament a szobába, leült a fotel mellé a padlóra.
— Gyakran csináltátok ezt?
Kornél sokáig hallgatott, majd alig hallhatóan, összeszorított fogakkal válaszolt:
— Minden nap.