– Befektető? Ugyan már – csattant fel Renáta –, trágyába meg krumpliföldbe?
Nevetés hullámzott végig az ebédlőn. Még Balázs is féloldalas mosollyal nézett rám, mintha az egész jelenetet én rontanám el azzal, hogy megszólalok.
– A földbe fektetett – feleltem higgadtan, és nem kaptam el a tekintetem Norbert Árpádról. – Többek között a Központi utca 12. szám alatti telekbe.
A kacaj egy szempillantás alatt elhalt. Norbert Árpád megdermedt, pohara félig a levegőben. Az arca lassan vörösbe fordult.
– Ismételd meg! – mordult rám. – Honnan ismered ezt a címet?
– Tegnap jártam a közjegyzőnél – válaszoltam. – Intéztem annak a bizonyos „rövidlátó zsugorinak” a hagyatékát.
A táskámból elővettem a nyilvántartási kivonat másolatát, és gondosan a carpaccio tányérjára fektettem.
– Lajos Ferenc végrendelete alapján az önök „Premier-Autó” szalonja alatt fekvő telek egyetlen tulajdonosa én vagyok. Nóra Orlová.
Melinda kikapta a papírt. Az ujjai remegtek, a lap idegesen zizegett.
– Ez biztos valami tévedés! – kapkodott levegő után. – Norbert, mondd meg neki!
Norbert Árpád kitépte a kezéből az iratot, és mohón olvasni kezdte. Másodpercről másodpercre összébb húzta magát: a vállai megereszkedtek, az önteltség elpárolgott. Felismerte a pecsétet, a közjegyző nevét.
– Impulzus Kft… alapító… Lajos Ferenc… – suttogta rekedten. – Akkor ő volt az az öreg, aki öt éve idejött, és akit kidobattam a biztonságiakkal?
– Pontosan – bólintottam. – Tárgyalni szeretett volna. Közös megoldást keresett. Ön viszont csavargónak nevezte.
– Nóra… – Balázs hangja megremegett. Úgy bámult rám, mintha most látna először. A szemében mohó csillanás gyúlt. – Akkor most… gazdagok vagyunk? Ez mindent megváltoztat!
Felé fordultam.
– Nem, Balázs. Nem változtat meg semmit. Tegnap még nevettél az „örökségemen”, és azt javasoltad, mondjak le róla az állam javára.
– Csak vicceltem! Tudod, idegesség, apám nyomása… Hiszen egy család vagyunk!
– Család? – végignéztem rajtuk egyenként. – A család ott volt a temetésen. Nem gúnyolja a sajátjait nyomorgónak. Maguk nem család. Inkább egy terrárium.
– Drágám – csilingelt Melinda azonnal –, hát miért kapod fel a vizet? Mi csak ösztönözni akartunk! Menjünk el holnap egy wellnessbe, kettesben! Én állom… ja, bár most már te is megengedheted magadnak…
– Elég legyen! – ordított Norbert Árpád. Ő értette meg leggyorsabban, mi történt. – Nóra. Beszéljünk üzleti félként. Mondj egy bérleti díjat, bármennyit. Csak ne zárasd be a szalont.
– Az üzleti partnerek nem alázzák egymást – vágtam vissza. – Az ügyvédem elkészítette az értesítést. A bérleti szerződés megszűnik. Harminc napjuk van, hogy kipakoljanak és elhagyják a telket.
– Ezt nem teheted! – sikította Melinda. – Tönkremegyünk! A halálunkat akarod?
– Csak igazságot. Tegnap még koldusnak hívtak. Ma én döntök, maguk pedig adósok.
Felálltam az asztaltól.
– Balázs, beadom a válópert. A holmim miatt ne fáradj: futárral elküldtem mindent anyádnak.
– Nóra, várj! – ugrott fel, és a karom után kapott. – Nem hagyhatsz el így! Szeretlek!
Kirántottam a kezem.
– Te az apád pénzét szereted. Az pedig most bajban van. Meglátjuk, legközelebb kit „szeretsz”.
Kiléptem a kúriából a hűvös estébe. A régi autóm a kapunál állt; szándékosan nem hajtottam be az udvarra. Beültem, végigsimítottam a megkopott kormányvédőn.
– Na, nagyapa – suttogtam –, megcsináltuk.
Eltelt egy hónap. Nehéz volt, mégis édes. Az Orlovák perrel fenyegetőztek, zsaroltak, könyörögtek. Balázs az ajtóm előtt aludt, dalokat üvöltött az ablak alatt, könnyek közt esküdözött. Nem engedtem.
A határidő utolsó napján kimentem a szalonhoz. Káosz uralkodott: táblákat szereltek le, gépeket hordtak ki. Norbert Árpád az üres vitrinek előtt állt, megöregedve, megtörten. Amikor meglátott, elfordult.
Az épületet nem romboltattam le. Átalakíttattam. Ahol korábban kiváltságosoknak árultak luxusautókat, ott ma Lajos Ferenc nevét viselő városi gyerekalkotó központ működik. A belépés minden gyereknek ingyenes.
Balázs még fél évig próbálkozott. Aztán hallottam, hogy elvette egy áruházlánc-tulajdonos lányát. A pletykák szerint raktárba küldte dolgozni, hogy „megtanulja, mi az élet”.
Én pedig maradtam a könyvtárnál. Csak most már jó autóval járok oda, és esténként egy építőipari holding ügyeit felügyelem. Tudom, melyik villa való a halhoz és melyik a salátához, de ennél fontosabbat tanultam: felismerem az embereket a szépen kifestett bábuk között. És biztos vagyok benne, hogy a nagyapám büszke lenne rám.