…valamint külföldön fekvő területek.
És ami jelenleg a legfontosabb: több, a városunkban található telek.
Megszédültem. Az egész olyan volt, mintha egy rosszul sikerült tréfa részese lennék.
– Várjon csak… A nagyapám milliomos volt? Akkor mégis miért egy félig összedőlt viskóban élt?
– Ki nem állhatta a hivalkodást – felelte nyugodtan a jogász. – Gyakran mondogatta: „A pénz csendben szeret lenni, a boldogság pedig egyszerű.” Attól tartott, hogy a nyílt gazdagság vagy önt, vagy az édesanyját félreviszi. Tudatosan gyűjtött, Nóra. Magára várt. Arra, hogy felnőjön, és egy olyan férfi mellett kössön ki, akit ő méltónak tart.
Elhallgatott, majd fürkészve végigmért.
– Ha már szóba került a „méltó” jelző… Lajos bácsi pontosan tudta, kihez megy feleségül. Alaposan utánanézett az Orlov családnak.
– Tudta?.. – csúszott ki belőlem.
– Igen. És hagyott önnek egy különleges meglepetést. Látja ezt a helyrajzi számot? – az egyik iratra bökött. – Ez a Központi utca 12. alatti telek.
– De hát… ott van az apósom autószalonja.
– Pontosan. A nagyapja öt évvel ezelőtt, egy közvetítő cégen keresztül vásárolta meg a földet. Az Orlovék bérlik. A szerződés pontosan két hét múlva lejár. Lajos bácsi szándékosan nem hosszabbította meg. A döntést önre bízta. Amennyiben nem kötnek új megállapodást, a jogszabályok szerint a bérlőknek harminc napjuk marad az építmények elbontására és a terület kiürítésére.
Szavakat sem találtam. Az Orlovok egész csillogó birodalma, a fitogtatott jólétük egyetlen dologtól függött: attól a földtől, amely egy „zárkózott öregember” tulajdonában állt.
– Norbert Árpád tud erről? – kérdeztem halkan.
– Nem. Abban a hitben él, hogy a tulajdonos egy budapesti nagyvállalat. Már hetek óta próbál kapcsolatba lépni velük, ideges, mint egy felhúzott óra. Az autószalon nélkül gyakorlatilag csődbe menne. Minden hitele arra az üzletre van felépítve.
Magamhoz vettem a dossziét. Reszketett a kezem, de ez már nem a tehetetlenség remegése volt. Valami új, szilárd erő ébredt bennem.
– Köszönöm, András. Már most látom, mit fogok tenni.
– Még valami – mosolyodott el finoman a közjegyző. – Lajos bácsi kérte, hogy amikor dönt az Orlovok sorsáról, jusson eszébe az esküvői koccintásuk szövege.
Kiléptem az utcára. A város zaja ugyanaz maradt, mégis máshogy csengett. Nem voltam többé ijedt, sarokba szorított kisegér. Inkább egy macska, amely a saját útját járja.
Este hazamentem. Balázs a kanapén terpeszkedett, tekintetét le sem vette a focimeccsről.
– Na, megvolt az örökség átvétele? – vetette oda unottan. – Sok aranyhegy jutott? Futja majd új lábtörlőre a roncsod elé?
Ránéztem, hosszan.
– Bőven, Balázs. Sokkal több, mint hinnéd.
– Jó, majd később mesélsz. Anyám hívott, holnap vacsorára várnak. Apám üzlete recseg-ropog, idegbeteg, mint egy megvadult kutya, kell neki a támogatás. Öltözz fel rendesen. És ne hozd szóba a nagyapádat, ne rontsd el az étvágyukat.
– Természetesen – feleltem nyugodtan. – Ezt a vacsorát semmiképp sem hagynám ki.
Az Orlov-villa a megszokott fagyossággal fogadott. A házvezetőnő úgy vette el a kabátomat, mintha valami turkálós rongyhoz ért volna. A nappaliban tapintható volt a feszültség. Norbert Árpád fel-alá járkált, idegesen pöfékelve a szivarját, pedig Erika ki nem állhatta a dohány szagát a házban.
– Ezek az alakok nem jelentkeznek! – mordult fel. – Két hét van hátra a bérlet végéig! Ha nem hosszabbítanak, a bank befagyasztja a számlákat. Elúszik a márkakereskedés!
– Norbi, nyugodj meg – csitította éneklő hangon Erika, miközben megigazította a gyöngysorát. – Ki lenne olyan ostoba, hogy visszautasítsa a pénzünket? Alkudoznak, ennyi az egész. Fizetünk az ügyvédeknek, megkenünk pár embert, és minden elrendeződik.
Amikor beléptünk, az arcuk azonnal „felmelegedett”.
– Ó, a fiatalok végre megérkeztek – húzta el a száját Melinda, magazinokat lapozgatva. – Nóra, már megint ebben a szürke pulóverben? Örök gyász a dress code? Ja, igaz… a nagypapa. Egyébként eladtad már a viskóját? A lányokkal vidéki tematikájú bulit tervezünk, jól jönnének azok a régi szamovárok.
– Szamovárok vannak – válaszoltam higgadtan, helyet foglalva. – Csak nem eladók.
– Minden eladó, drágám – nevetett fel Renáta. – Csak az ár kérdéses. Bár honnan is tudnád, mennyibe mi kerül. Te mindig mások kontójára éltél.
A vacsora a megszokott mederben folyt: pénz, vásárlások, mások lenézése. Mintha ott sem lettem volna. A berendezés része voltam, élő bizonyítéka az ő látványos nagylelkűségüknek.
– Balázs – fordult váratlanul az apja a fiához –, tisztáztad Nórával azt a rozsdahalmazt?
– Igen, apa. Makacskodik. Nem akarja beadni a bontóba.
– Ostobaság – vágta rá Norbert Árpád. – Nóra, hallgass valakire, akinek van tapasztalata. Egy ilyen ócskavas fenntartása többe kerül, mint a taxi. A nagyapád nyilván fösvény és rövidlátó volt, ha ragaszkodott hozzá. A gének makacs dolgok, de próbáld meg felülírni őket. Nem szeretnénk, ha az udvarunk roncstelepre hasonlítana.
Letettem a villát. A porcelán csattanása élesen visszhangzott.
– A nagyapám, Norbert Árpád, nem fösvény volt – mondtam nyugodtan. – Hanem befektető.