Tartsd észben, amit mondtam: ha egyszer úgy érzed, összeszorul körülötted a világ, bármikor visszajöhetsz. És még valami: nem minden arany, ami fénylik, és nem minden sötétség jelent piszkot.
Akkoriban megsértődtem rá. Úgy láttam, csak egy makacs öregember, akinek nincs kedve rendes ruhát ölteni, és kifogásokat keres. Azt hittem, szándékosan nem akar velem tartani. Ma már tudom, mennyire tévedtem.
Az az este hosszú, kimerítő próbatétellé vált. Ide-oda rángattak, oktattak, rendre utasítottak. Magyarázták, hogyan kell felmosni úgy, „ahogy illik”, mert nálunk bizony nem lesz bejárónő – Balázs apja elzárta a pénzcsapot. Azt is részletezték, miként lehet spórolni az élelmiszeren, mintha ez lenne a legfőbb erény.
– Te ehhez úgyis hozzá vagy szokva – szúrta oda Melinda savanyú mosollyal. – Majd megtanítod a mi fiunkat beosztani a filléreket. Hiszen a könyvtárosok köztudottan szellemi táplálékon élnek, igaz?
Amikor végre eljutottunk a bérelt lakásba – egy apró, kétszobás panelbe a város szélén, amit Balázs látható undorral vett ki –, minden erőm elhagyott. Szinte ráestem az ágyra.
– Hát, ez szép nap volt – sóhajtotta Balázs, miközben lehámozta magáról a nyakkendőt. – Anyám talán túlzásba esett, de te sem voltál egy szent. Olyan arccal ültél ott, mintha követ nyeltél volna. Egy kicsit igazán alkalmazkodhattál volna.
– Alkalmazkodni? Balázs, nyilvánosan megaláztak!
– Csak teszteltek. A mi köreinkben tudni kell tűrni. Ha az Orlov családhoz akarsz tartozni, vastagabb bőrre lesz szükséged.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom. Hajnalka néni, a szomszéd száma villogott a kijelzőn.
– Nórácskám… – a hangja remegett, sírással küzdött. – Baj van, drágám. Lajos… a szíve… a mentők már nem értek ide időben.
A készülék kiesett a kezemből. Ami addig is ingatag volt, végleg darabokra hullott. Balázs meghallgatta, majd csak összevonta a szemöldökét.
– Részvétem. De ugye érted, hogy nem tudok menni. Holnap fontos tárgyalásom van apámmal az autószalonban. Nem maradhatok távol. Hívj taxit vagy ülj buszra.
A férjemre néztem, akivel kevesebb mint egy napja voltam házas, és egy idegen állt előttem.
A temetés ködbe burkolózott emlékként maradt meg. A falusi temető, az öreg nyírfák, a nedves föld tapintása, a tömjén nehéz illata. Az Orlovok még egy koszorút sem küldtek. „Nem szeretjük a negatív energiákat” – írta Melinda egy üzenetben.
Az egész falu összegyűlt. Egyszerű emberek jöttek sorra, kopott kabátban, vörös szemmel. Ki-ki a kertjéből hozott virágot, és szívből jövő szavakat.
– Jó ember volt – suttogta Béla bácsi, az öreg pásztor. – Annyiakon segített… Volt, akinek a házát hozta rendbe, másnak műtétre adott pénzt. Csendben, hogy senki se tudjon róla.
– Adott? – kérdeztem döbbenten. – De hát volt neki pénze?
– Hogyne lett volna, Nóra. Nem csak kalapácsot forgatott ám. Az esze miniszteri szinten járt.
Semmi nem állt össze bennem. Lajos bácsi aszkéta módjára élt. A házban régi bútorok, az asztalon egyszerű ételek, nevetséges nyugdíj. Miről beszélnek ezek az emberek?
A tor után a postásnő lépett oda hozzám, és egy vastag borítékot nyújtott át.
– Lajos rám bízta. Azt mondta: „Ha eltemetnek, menj fel a városba erre a címre. Ott vár valaki. És addig egy szót se, míg meg nem tudod az igazat.”
A borítékban egy papírlap volt: egy belvárosi közjegyzői iroda címe és egy név. András Sándor Salamon. Ismerősen csengett: a térség egyik legismertebb és legdrágább jogásza.
Három nappal később visszatértem a városba. Balázs látható rosszallással fogadott.
– Végre. A hűtő üres, az ingjeim gyűröttek. Nóra, az élet nem áll meg. A nagyapádnak már mindegy, nekem viszont szükségem van egy feleségre. Ja, és apám csökkentette a fizetésem. Azt mondta, ha megnősültem, oldjam meg. Szóval a te könyvtárosi béred most aranyat ér. Ugye nem tervezel gyereket a közeljövőben?
Szó nélkül a fürdőbe mentem, lemostam magamról az utat és a gyászt, majd átöltöztem.
– Elmegyek. Dolgom van.
– Miféle dolgod? A könyvtárba?
– Közjegyzőhöz. Hagyaték ügyében.
Balázs felnevetett.
– Hagyaték? Mit akarsz intézni? A roskadozó viskót meg azt a rozsdás bádogdobozt? Komolyan, Nóra, többe kerül a benzin, mint az a limlom. Írd alá a lemondást az állam javára, és ne égesd magad.
Nem válaszoltam. Fogtam a táskám, és kiléptem.
András Sándor irodája olyan volt, mint egy régi film díszlete: sötét fa burkolatok, drága bőr illata, polcokon vastag kötetek. A közjegyző – ősz hajú, katonás tartású férfi – úgy fogadott, mintha egy régi barát rokonát köszöntené.
– Nóra Lajosné – szorította meg a kezem. – Őszinte részvétem. Lajos elvesztése pótolhatatlan. Ritka ember volt.
– Ismerték egymást?
– Üzlettársak voltunk. Több mint harminc éven át.
Leültetett, majd az asztalra tett egy vaskos dossziét.
– Térjünk a lényegre. A nagyapja kettős életet élt. A faluban csendes nyugdíjasként ismerték. Az üzleti világ viszont Monolit Lajoskén tartotta számon. A kilencvenes években felvásárolta a környék összes kárpótlási jegyét, nem herdálta el, hanem építkezésekbe fektette. Később sikeresen játszott a tőzsdén, majd földekkel kezdett foglalkozni.
Kinyitotta a mappát.
– Tehát. Önt, mint egyetlen örököst, az alábbiak illetik:
Egy építőipari holding, a „Polus-Építő” részvényeinek többségi csomagja.
Számlák három különböző bankban. Az összeg… fogalmazzunk úgy, nyolc számjegyű, külföldi valutában.
Ingatlanok a fővárosban, valamint vidéken és a határon túl is, és ami most a leginkább aktuális, több értékes telek a város területén, amelyek sorsa hamarosan eldől.