A „Monarch” étterem mosdójában álltam a tükör előtt, és minden erőmmel azon voltam, hogy megfékezzem a remegő ujjaimat. A visszanéző alak egy sápadt, riadt tekintetű lány volt, akinek a szemei túlságosan nagynak tűntek az arcához képest. A menyasszonyi ruhám, amely reggel még kifinomult csodának látszott, ebben a térben – aranyozott párkányok és csillárok vakító fényében – hirtelen olcsó holminak hatott. A műszálas szatén kellemetlenül csillogott, a szabás pedig, amely elvileg elrejtette volna a soványságomat, inkább kihangsúlyozta a bizonytalanságomat.
A falakon túlról dübörgött a zene. A bálteremben Balázs családja ünnepelt… pontosabban nem a házasságunkat. Saját nagylelkűségüket koccintották el: azt, hogy „leereszkedtek”, és megengedték aranyfiuknak, hogy hazavigye „őt”.
Amikor kiléptem a terembe, Balázs a bárpultnál lökdösődött a barátaival. Hibátlan szmoking volt rajta, valami olasz szabó munkája, és pontosan úgy festett, ahogy egy sikeres férfinak kell. Szerelmes voltam belé. Abba a könnyed mosolyába, amellyel fél éve megajándékozott a könyvtár olvasótermében, amikor egy ritka építészeti albumot keresett. Akkor még másnak tűnt: figyelmesnek, könyvszeretőnek, távol a nagy pénzek világától. De amint átléptem az Orlov család villájának küszöbét, a mese lassan foszlani kezdett.
– Nahát, megérkezett a mi Hamupipőkénk – sziszegte valaki túl hangosan.
Az előételeknél Melinda és Renáta, Balázs nővérei álltak. Rikítóak voltak, zajosak és szúrósak, mint két ragadozó madár. Melinda, az idősebb, úgy szorította a pezsgőspoharat, mintha hatalmi jelvény lenne.
– Láttad, mivel gurult be az anyakönyvi hivatal elé? – folytatta Renáta, esze ágában sem volt lehalkulni. – Azon a zöld roncsderbin. Azt hittem, az ilyen autók már kihaltak.
– A nagyapjáé – húzta el a száját Melinda. – Családi kincs, állítólag. Az egyetlen dolog, amire büszkék lehetnek. Képzeld, azt szerette volna, hogy ez menjen elöl a menetben. Apának majdnem felment a vérnyomása. Gyorsan elküldtük a biztonságiakat, hogy tüntessék el a szemünk elől.
A körülöttük állók udvariasan nevettek. Az arcom lángolt. Az az öreg autó Lajos nagyapám büszkesége volt. Gondosan ápolta, fényesítette, beszélt hozzá, mintha élne. Nekem a gyerekkort jelentette: folyóparti kirándulásokat, és azokat a ritka perceket, amikor ketten álltunk szemben az egész világgal.
Balázs mellém lépett, karon fogott. A tenyere nedves volt.
– Nóra, hol tűntél el? Anyám mindjárt beszédet mond. Gyere, és kérlek, vágj normális arcot. Úgy nézel ki, mintha kivégzésre vinnének.
– A nagyapám autóján gúnyolódnak – suttogtam.
Ő csak a szemét forgatta.
– Már megint kezded? Ezek csak poénok. Szokd meg a szintet, Nóra. Ez nem vidék, hanem felső körök.
A főasztalhoz ültünk. Az anyósom, Erika asszony, tökéletes frizurával és jéghideg tekintettel felállt, poharat emelt. A terem elcsendesedett.
– Kedves barátaink! – hangja mézes volt, enyhe keserűséggel. – Különleges nap ez a családunk számára. A fiunk, a támaszunk, meghozta… a döntését. Mi mindig tiszteletben tartjuk a gyerekeink választását, bármilyen… szokatlan is legyen.
Szünetet tartott, rám nézett.
– Nóra, kedvesem. Üdv a körünkben. Tudom, nem lesz könnyű. Mások a szokásaink, a tempónk, a prioritásaink. De reméljük, igyekezni fogsz. Talán azt is megtanulod, miben különbözik a halas villa a salátástól. És természetesen bízunk benne, hogy Balázs méltó felesége leszel, még ha hozomány nélkül érkeztél is.
Nevetés és taps tört ki. Valaki bekiabálta: „A szegény menyasszonyra!” Az apósom, Norbert, vörös arcú, nagydarab férfi, vállon veregette a fiát.
– Ne aggódj, fiam. A szegény lányok legalább nem válogatósak. Tudni fogja, hol a helye.
A tányéromra meredtem, az ízek eltűntek. Belül minden görcsbe rándult. Ordítani akartam, felborítani az asztalt, az arcukba vágni, hogy dolgozom, hogy kitüntetéses diplomám van… de hallgattam. Kétségbeesetten kapaszkodtam Balázsba. Úgy éreztem, ez a szerelem ára.
Egyetlen ember hiányzott erről a képmutató parádéról: a nagyapám. Lajos határozottan nemet mondott az utazásra.
– Nincs ott nekem dolgom, kislányom – mondta előző este a Berekfalva szélén álló, roskatag háza tornácán, miközben pipájából füst karikázott a naplementében. – Más fajtából valók. Nem jobbak, nem rosszabbak, csak mások. Belül rohadnak, kívül aranyozottak. Én a vattakabátomban ott csak ijesztgető báb lennék.
– De nagypapa, ez az esküvőm…
– Majd itt ünneplek, Nórám – felelte csendesen. – Iszom egy pohár házi pálinkát a te boldogságodra, és remélem, emlékezni fogsz arra, amit mondtam.