Az ajtón egy új titulus áll, de belül már nem ugyanaz az ember vagyok. Nem az, aki egy héttel korábban még lehajtott fejjel járt be ide.
Megérkezem az irodaházba. A lift hangtalanul visz fel a tizennyolcadik emeletre. Belépek a saját tárgyalómba, amely eddig mindig távolságtartónak tűnt, most viszont inkább egy döntésekre váró tér.
— Réka — szólok a titkárnőmhöz határozottan. — Kérem, hívja össze az összes osztályvezetőt egy órán belül megbeszélésre.
Bólint, már nyúl is a telefonért. A vonalak életre kelnek, az iroda megtelik halk szervezkedéssel.
Egy óra múlva mindenki ott ül.
Az asztalfőn foglalok helyet. A kép ismerős, mégis minden más. Ugyanazok az arcok, de most már nem alattuk, hanem velük szemben nézek végig rajtuk. Gábor idegesen igazít a nyakkendőjén. Mintha előre sejtené, hogy ez a reggel nem lesz szokványos.
— Komoly témáról kell beszélnünk — kezdem. — Nem számokról elsősorban, hanem emberekről. Arról, mit jelent igazságosnak lenni, és hogy egy vállalat lehet-e több, mint puszta pénztermelő gépezet.
A csend szinte tapinthatóvá válik.
— Holnaptól — folytatom nyugodt hangon — minden dolgozó fizetése harminc százalékkal emelkedik. Kivétel nélkül.
Döbbent reakciók futnak végig a termen. Valaki elejti a tollát, más zavartan megköszörüli a torkát.
— A vezetői bérek viszont — teszem hozzá — húsz százalékkal csökkennek. Az így felszabaduló összeget teljes egészében erre fordítjuk.
— Nóra Andrásné — szólal meg bizonytalanul a pénzügyi igazgató —, a költségvetés ezt…
— El fogja bírni — vágok közbe. — Ha mégsem, akkor nem a dolgozókon spórolunk, hanem a felesleges luxuson. Elmaradnak a drága csapatépítők, a szolgálati autók, az „üzleti vacsorák” az ötcsillagos helyeken.
Gáborra nézek. Az arca elsápad.
— Gábor, mi a helyzet a részlegén?
— Minden… rendben van — feleli gyorsan.
— És Márk? Sikerült rendezni a szállítmány körüli problémát?
— Honnan tud erről?! — ugrik fel. — Ki mondta el?
— Nem ez a lényeg — válaszolom halkan. — Hanem az, hogy az emberei kiváló munkát végeznek. Ön viszont ordít velük. Ez itt és most véget ér.
A szünet hosszú. Feszítő.
— Még valami — teszem hozzá. — Azonnali hatállyal megszűnnek a késések miatti büntetések. A teljesítmény számít, és az emberi bánásmód.
A megbeszélés véget ér. Ki döbbenten, ki reménykedve, ki értetlenül hagyja el a termet.
Este lemegyek az ötödikre, a könyvelésre. Benyitok.
— Emese, beszélhetnénk egy percre?
— Persze… — néz rám riadtan.
— Nóra Andrásné Korableva vagyok. A fejlesztési igazgató.
Elsápad, a pulthoz kap.
— Nyugodjon meg — mondom. — Nem ellenőrizni jöttem. Megköszönni. És bocsánatot kérni.
— Miért?
— Az őszinteségéért. Azért, hogy szembesített azzal, ki voltam. És azért a leckéért, amit emberségből adott.
Leülök arra a nyikorgó székre, ahol korábban Nóraként ültem.
— Nem a kimutatások miatt jártam ide — folytatom. — Az igazság érdekelt. És az nehezebb volt, mint gondoltam.
Emese hallgat. A szeme csillog.
— Mostantól — mondom — más lesz. Ígérem.
Az ajtóból még visszafordulok.
— És Emese… köszönöm a kávét. A kedvességet. A karamellát. Nem felejtem el.
Otthon.
A konyhában ülök, teát kortyolok. Egyszerűt. Filtereset. Nincs ceremónia, nincs pompa.
Nem üzleti terveken jár az eszem. Nem profiton. Hanem embereken.
A cég ezekben a napokban nem változott meg igazán.
Én igen.
Megértettem, hogy az emberek nem „állomány”. Nem „költség”. Nem „erőforrás”.
Ők az értelem.
Mindegyikük hordoz valamit: fájdalmat, küzdelmet, vágyat.
Az én dolgom nem az, hogy kifacsarjam őket.
Hanem hogy olyan környezetet teremtsek, ahol levegőt vehetnek. Tisztességgel dolgozhatnak. Élhetnek.
Ahol Ilona néni nem azért osztja szét az utolsó cukorkáját, mert valaki rosszul lett.
Ahol Diána nem sír a mosdóban egy újabb megalázó telefon után.
Ahol Emese nem marad bent éjfélig, mert „az sürgős”.
Holnap új fejezet kezdődik.
Nem igazgatóként.
Hanem emberként.
És Nóra — az az egyszerű, törékeny, valódi Nóra — velem marad.
Mert ő sosem volt álca.
Ő volt az igazi arcom.
Az, akivé mindig is válnom kellett.