…és miközben ők „vezetői szintről” beszélnek, ezek az emberek órákat zötykölődnek zsúfolt metrón és buszon, hogy megkapjanak egy fizetést, ami alig elég a lakbérre meg az alapélelmiszerre.
— És te mit csináltál korábban? — kérdez rá Emese, miközben leteszi a villáját.
— Hát… mindenfélét — vonok vállat. — Itt-ott dolgoztam.
— Régóta vagy itt? — fordul felém kíváncsian.
— Én már négy éve — feleli Emese helyettem is. — Diána három. Melinda meg már hét éve húzza itt.
— És… meg vagytok elégedve? — kérdezem óvatosan.
A lányok összenéznek. Egy pillanatra megáll a levegő. Senki nem szólal meg.
— Munka az munka — mondja végül Diána, láthatóan mérlegelve minden szót. — De a vezetőség… az más kérdés. Ők ott fenn… fogalmuk sincs arról, hogyan élünk.
— Hogy érted? — kérdezem, bár a gyomrom már összeugrik.
— Például nemrég lejött hozzánk valami igazgatónő. Fejlesztési terület, azt hiszem. Korableva — ejti ki a nevet. — Jéghideg volt. Végigsétált, úgy nézett ránk, mintha irodabútorok lennénk, aztán eltűnt.
Megáll bennem a vér. A nevemet hallom. A régi nevemet. A régi önmagamat.
— És… mi volt vele a gond? — kérdezem, erőltetett nyugalommal.
— Mi nem?! — csattan fel Diána. — Ülnek az üvegfalas irodáikban, őrült pénzeket keresnek, nekünk meg odadobják a morzsákat. Közben meg „elköteleződést” meg „lelkesedést” várnak el!
Szinte belém csap minden szó. Nem tudok megszólalni.
— És nemrég maguknak harminc százalékkal megemelték a fizetésüket — teszi hozzá Melinda halkan. — Nekünk meg azt mondják: válság van, várjunk, legyünk türelmesek.
— Ezt honnan tudjátok? — kérdezem alig hallhatóan.
— Brigitta a HR-ről elszólta magát. Persze „véletlenül”. De kiszámoltuk… Egyetlen havi bérük majdnem annyi, mint a mi egész éves keresetünk.
Nem jön ki hang a torkomon. Szégyellem magam. Nem a cég miatt. Magam miatt.
Péntek van. Műszak vége.
Gábor, ahogy mindig, üvölt valakivel a telefonba, majd hirtelen mézesmázos hangra vált, amikor „fentről” hívják.
— Nóra! Maradj még egy órát. Szét kell válogatni pár iratot.
Maradok. Az iroda kiürül. Csak Ilona néni, a takarítónő járkál lassan, felmosóronggyal a kezében, és halkan dúdol egy régi dalt.
Papírokat rendezgetek, és egyszer csak beugranak az emlékek.
Az, amikor egy hónapja elutasítottam az értékesítők bónuszát — „költségoptimalizálás” címszóval. Másnap pedig vettem magamnak egy új autót.
Az is, amikor fél éve kirúgtam Vivent a könyvelésről három késés miatt. Nem kérdeztem meg, miért. Nem érdekelt, beteg-e, gondja van-e. Egyszerűen nem számított.
— Kislányom, miért vagy ilyen szomorú? — szólít meg Ilona néni.
— Semmi… csak fáradt vagyok.
— Fáradt… — sóhajt. — Fiatal vagy, mégis elfáradtál. Tudod mit?
Elővesz a zsebéből egy régi, papírba csomagolt karamellát.
— Tessék. A cukor segít. A léleknek is jót tesz.
Átveszem. Kibontom. A számba teszem. Édes. Túl édes. És ebben a pillanatban elsírom magam. Csendben. Hang nélkül.
— Köszönöm, Ilona néni.
— Ugyan, semmiség. Itt mi egymást tartjuk életben. Ha a főnökséget nem érdekeljük, legalább maradjunk emberek egymásnak.
És akkor megértem.
Megértem, hogy évekig nem egy vállalatot építettem, hanem egy díszletet. Hatékonyság, profit, növekedés — jól hangzó szavak voltak, de belül üresek. Mert közben elfelejtettem az embereket. Azokat, akik nem bónuszokért járnak be, hanem a gyerekeikért, a megélhetésért, azért, hogy ne fulladjanak bele a mindennapokba.
Rájövök, hogy nem vezető voltam. Hanem egy rendszer része, ami lenyom.
Hétfő. Új hét.
Bemegyek Adrienn Viktornához.
— Adrienn Viktoria, felmondok.
— Tessék? Hiszen alig egy hete van itt…
— Találtam másik munkát. Jobbat.
Ez nem teljesen igaz. De nem is hazugság. Mert az új munka én magam vagyok. Az, akivé már régen válnom kellett volna.
Adrienn vállat von, intézi a papírokat.
Szerda.
Otthon állok a tükör előtt. A hajam rendezett. A smink visszafogott. Felveszem a szigorú kosztümöt. Gyémántok. Óra. Újra Nóra Andrásné Korableva vagyok. Az a nő, aki belép az irodába, és akinek hamarosan döntéseket kell hoznia.