A kiabálás után nem szóltam vissza. Nem vitatkoztam, nem magyarázkodtam. Egyszerűen megfordultam, és visszamentem az irodájába. A szerződés ott feküdt, ahol korábban is volt: az asztal szélén, szem előtt, mintha soha nem is tűnt volna el. Felvettem, visszavittem neki, letettem elé.
— Na látod — jegyezte meg elégedetten, önelégült mosollyal. — Ha akarod, megy ez.
Úgy beszélt, mintha valami különleges teljesítményt várna tőlem, és most nagylelkűen elismerné az érdemeit. Legszívesebben nevettem volna. Vagy felcsattantam volna. Egy pillanatra átfutott az agyamon, milyen lenne kimondani: „Ha tudnád, ki vagyok valójában…” Elképzeltem az arcát, a döbbenetet, a zavart. De lenyeltem. Még nem. Ennek még nem most van itt az ideje.
— Jössz ebédelni? — dugta be a fejét Emese az ajtón. — A menzán ma egész jó a kaja, és nem drága.
Egészen más világból érkeztem ide. Megszoktam az üzleti ebédeket, az éttermeket, a futárral felküldött salátákat az irodába. Most pedig az első emeleti étkező, műanyag tálcák, kígyózó sor, főtt káposzta és borscs szaga fogadott.
— Mit érdemes választani? — kérdeztem bizonytalanul.
— A leves ma kifejezetten jó — felelte Emese. — A fasírt is friss. A menüvel jársz a legjobban. Kétszázötven forint.
Nekem ez alig jelentett bármit. Nórának viszont majdnem egytizede volt annak, amit egy nap alatt megkeresett.
Az asztalnál Emese mellé Diána és Melinda ült le. A beszélgetés hamar átterelődött a megszokott témákra: gyerekek, iskolakezdés, árak, és arra, hogyan válik minden hónap egyre szűkösebbé.
— A fiam idén kezdi az elsőt — sóhajtott Diána. — Táska, cipő, füzetek… és a fizetés ugyanannyi maradt. Harmincezer, mint eddig.
— Nekünk megint megvágták a bónuszt — tette hozzá Melinda. — Azt mondták, nem hoztuk a tervet.
— Milyen tervet? — csúszott ki belőlem ösztönösen. — Hiszen minden hónapban túl is teljesítitek a számokat.
Hirtelen mindhárman rám néztek. A levegő megfeszült.
— Te ezt honnan tudod? — kérdezte Melinda gyanakodva.
— Csak… hallottam valahol — vágtam rá gyorsan. Majdnem túl sokat mondtam. Veszélyes terep.
Ebéd után megszólalt a telefonom.
— Értékesítési osztály, jó napot! — szóltam bele.
— Kapcsolná Gábor urat? — kérdezte egy férfihang.
— Értekezleten van. Átadhatok üzenetet?
— Igen. Mondja meg neki, hogy Márk Péter keresete. A kiszállítás miatt. Mikor tud visszahívni?
— Körülbelül egy óra múlva szabadul.
— Rendben, akkor később próbálkozom.
Felírtam az üzenetet. Márk Péter a cég egyik legfontosabb ügyfele volt. Ilyenkor Gábornak azonnal fel kellett volna vennie a telefont. Ehelyett egy jelentéssel kapcsolatos megbeszélésen ült, amit gond nélkül el lehetett volna halasztani.
Fél órával később berontott az irodába.
— Volt valami hívás? — kérdezte.
— Márk Péter keresett. Visszahívást kért.
— Mikor?! — ugrott fel.
— Úgy harminc perce…
— Miért nem szóltál azonnal?! — förmedt rám.
— Azt mondta, ne zavarjuk az értekezleten…
Felkapta a telefonját, tárcsázott. Foglalt.
— Már megint foglalt! — járkált fel-alá idegesen. — Miattad elveszíthetek egy kulcsügyfelet!
Legszívesebben azt mondtam volna: „Nyugodj meg. Vissza fog hívni.” De nem tettem. Csak figyeltem.
És akkor állt össze a kép. Gábor nem egyszerűen goromba vagy türelmetlen. Fél. Rettenetesen fél. Attól, hogy hibázik. Attól, hogy kicsúszik a kezéből a kontroll. Attól, hogy felülről rászólnak. Attól, hogy elveszíti az állását, és vele együtt mindent, amit eddig felépített. Nem rosszindulat vezérli — csapdában van. Ahogy itt sokan mások is.
Onnantól más szemmel néztem rá. Nem csak idegesítő főnök volt, hanem egy ember, akit két oldalról szorítanak, mint satu a vasat. És furcsa módon… majdnem megsajnáltam.
Kedd. Szerda. Csütörtök.
Minden nap újabb réteget tépett le a cég álarcáról.
Láttam, ahogy Emese az elszámolásban este kilenckor még mindig a monitort bámulja, miközben az emelet már rég kiürült. Nem azért maradt, mert akart — hanem mert három ember munkáját sózták rá, a prémiumot pedig „költségcsökkentés” címén elvették.
Láttam Diánát, amint a mosdóban próbálja elrejteni a könnyeit egy dühöngő ügyfélhívás után. Húsz percen át üvöltöttek vele, pedig nem ő hibázott, hanem a raktár. Mégis rajta csattant az ostor.
És láttam Melindát minden reggel a termoszával. Nem divatból, nem egészségtudatosságból. Az automata kávé ötven forint volt. Neki pedig két gyereke volt, és minden forint számított.
— Nóra, te honnan jársz be? — kérdezte Emese pénteken ebéd közben.
— Az Autógyár felől — feleltem gondolkodás nélkül.
— Az nem közel van. Sok az utazás?
— Kibírható. Olyan egy óra körül.
Egy óra. Hazudtam. Olyan természetességgel, hogy észre sem vettem. Tíz percre laktam az irodától. Sofőr vitt. Saját parkolóhelyem volt, névtáblával. És miközben kimondtam ezeket a szavakat, egyre világosabban éreztem, mennyire két külön valóság között mozgok — és hogy ez a szakadék hamarosan nem maradhat következmények nélkül.