A tükör előtt állok, és hosszan, szinte kihívóan nézem vissza magamra az üveg túloldaláról. Nóra Andrásné Korabéljeva, harmincéves, egy nagy IT-vállalat fejlesztési igazgatója. A hivatalos kép szerint sikeres, határozott, megingathatatlan. A valóságban viszont belül fáradt vagyok. Nem pillanatnyilag, hanem mélyen, régóta, rétegről rétegre felhalmozódva.
Ma azonban nem ez a nő néz rám. Ma egyszerűen csak Nóra vagyok. Egy átlagos környékről származó lány, rang és csillogás nélkül. Leveszem a drága Cartier órát, amely egykor a célba érés jelképe volt, és elrejtem egy ékszerdoboz mélyére a gyémántgyűrűt is. Felveszem a húgom kifakult farmerját, egy olcsó pulóvert, amit egy hétköznapi szupermarketben vettem. A hajam gyors copfba kötöm, az arcom teljesen csupasz marad. A szerep lehullik. Csak az ember marad.
Most nem felsővezető vagyok. Hanem jelentkező egy titkárnői állásra.
— Biztos, hogy ezt akarod? — kérdezte tegnap Lilla, a legjobb barátnőm. — Megvan mindened: karrier, pénz, elismerés. Hogyan magyarázhatnám el neki, hogy elegem van a színjátékból? Abból, hogy minden lépésemhez mosolyok tapadnak, amelyek azonnal eltűnnek, amint hátat fordítok? Hogy a kollégák előttem példás dolgozók, mögöttem pedig pletykálnak, panaszkodnak és sumákolnak?
Látni akarom az igazságot. A saját cégem valódi arcát. Azokat az embereket, akik ténylegesen működtetik.
Az iroda megszokott illata — kávé, papír, nyomtatófesték — most is fogad. Mégis minden más. Ma nem a tizennyolcadik emeletre megyek, ahol az üvegfalú irodám van kilátással a városra. Ma az ötödikre. Előzetes egyeztetés alapján Zoltánnal, a HR vezetőjével, állásinterjúra érkeztem, mint külsős pályázó. Először ledöbbent, amikor segítséget kértem tőle, de végül belement. Talán kíváncsiságból. Talán miattam.
Adrienn irodájába lépek be.
— Nóra? — pillant rám a szemüvege fölött. — Fáradjon be, foglaljon helyet. Zoltán már szólt. Leülök. Egyenes háttal, de nem túl feszesen. Olyan benyomást akarok kelteni, mint aki egyszerűen munkát keres. Belül viszont feszülök. Mi van, ha átlát rajtam? Mi van, ha elutasít?
— Dolgozott már titkárnőként?
— Valamennyit — felelem bizonytalan hangon. — Egy kisebb cégnél.
— Értem. És miért éppen minket választotta?
— Nagy, stabil vállalat… jó lenne megbízható helyen dolgozni.
Adrienn bólint, jegyzetel az önéletrajzomban — abban, amelyet nulláról raktam össze, kitalált múlttal. Elmondja a feladatokat, a munkaidőt, a próbaidő részleteit.
— A fizetés huszonötezer forint. Megfelel?
Huszonötezer. Nevetséges összeg. Egy ebédnél többet költök. Mégis bólintok.
— Igen, rendben van.
Hétfő. Egy új élet első napja.
A munkaállomásom egy apró asztal Gábor irodájának ajtaja mellett. Ő az értékesítési osztály vezetője. A számítógép őskövület, a szék minden mozdulatra nyikorog, mintha tiltakozna a létezésem ellen.
— Nóra, csináljon egy kávét — veti oda, fel sem nézve a papírjaiból.
— Rendben.
A konyhába menet eszembe jut: régen nekem hozták a kávét. Most én vagyok az, aki főzi. Vajon mit éreztek az asszisztenseim, amikor kértem tőlük valamit?
Ott futok össze Emesével a könyvelésről.
— Szia, új vagy? Hogy hívnak?
— Nóra.
— Emese vagyok. Ne aggódj, normálisak az emberek. Ha bármi van, szólj.
Egyszerű mondatok. Őszinte hang. Mikor beszéltek velem utoljára így, mindenféle hátsó szándék nélkül?
Ebédre már világos: ez egy teljesen más világ. Olyan, amelyben eddig nem léteztem.
Gábor nem az a magabiztos vezető, akit az értekezleteken látok. Itt feszült és ingerlékeny, apróságokért üvölt a beosztottakkal, de ha a felsővezetésből hívják, azonnal udvarias, már-már hajbókoló lesz.
— Nóra! Hol van a Technoszféra szerződése?! — csattan fel, és a hangja végigvág az irodán, én pedig ösztönösen kihúzom magam, mielőtt válaszolnék.