Nagyjából húsz perc telt el, de a mosatlanból még mindig egy jó órányi munka maradt. Norbert sóhajtott, majd előhúzta a telefonját. Lilla számát tárcsázta. Hosszú csörgés után végre felvette.
— Lilla… kérlek, bocsáss meg. Mindent megértettem. Beszélnünk kellene — hadarta.
A vonal túlsó végén csend volt. Aztán megszólalt, higgadtan, szinte idegen nyugalommal.
— Hol vagy most?
— A konyhában. Mosogatok.
— Mindent?
— Még nem teljesen.
— Akkor előbb fejezd be az utolsó kanálig. Töröld le a tűzhelyet. Takarítsd ki a hűtőt is — a sarokban mindig zsíros volt, csak sosem vetted észre. Vidd le az összes szemetet. Az egészet. Utána… talán beszélhetünk.
— Lilla, de…
— Norbert, nem haragszom. Egyszerűen elfáradtam attól, hogy szerep legyek. Azt akarom, hogy engem láss. Ne a kezemet, ne a süteményeket. Engem. Ehhez legalább egyszer meg kell tenned mindazt, amit én csináltam hét éven át.
A vonal megszakadt. Norbert a mosogatóra nézett, majd újra felkapta a szivacsot. A víz folyt, a tányérok lassan kifényesedtek. Sajgott a keze, a válla égett, mégis dolgozott tovább. Most először értette meg: ha megáll, Lilla végleg eltűnik az életéből.
Közben Lilla Balatonfüreden ült a sétányon, egy pohár száraz vörösborral. A decemberi este meglepően enyhe volt, a víz halkan morajlott. A telefonja ott feküdt mellette a padon.
Emese már reggel írt neki: „Mindent elintéztem. Hajnalka elsápadt, Norbert meg azt sem tudta, hová nézzen.”
Lilla elmosolyodott. Nem kárörömből — inkább csendes megnyugvással.
Nem bosszút akart. Csak azt, hogy végre megértsék. Hogy lássák, és érezzék legalább egy morzsányit abból, amit ő hét éven át cipelt magában.
A pincér letette a számlát. Lilla fizetett, majd elindult a víz mentén. A szél belekapott a hajába, és furcsa könnyedség költözött belé — olyan, mint egy hosszú betegség utáni első szabad lélegzet.
Nem tudta, visszatér-e Norberthez. Talán igen, ha valóban felfogja, hogy ő nem egy konyhai gép, nem funkció, hanem ember. Aki elfáradhat. Aki nemet mondhat. Aki elmehet, ha már elviselhetetlen.
Egyelőre csak ment tovább, és arra gondolt, hogy hét év után először nem tartozik senkinek semmivel. A víz zúgott, a telefon hallgatott — és ez így volt rendjén.
Végül mégis elővette. Negyvenhárom nem fogadott hívás villogott a kijelzőn: húsz Norberttől, a többi Hajnalka nevén. Az utolsó üzenet tíz perccel korábban érkezett: „Lilla, mindent elmostam. Tényleg. Beszélhetünk?”
Lilla a tóra nézett, aztán a képernyőre. Röviden válaszolt: „Holnap.” Ezután lenémította a készüléket.
Holnap dönt majd. Ma még a víz, a szél és a szabadság az övé volt — az a szabadság, amiért ennyi időn át fizetett, és amit végre megérdemelt.