A hagyma csípős levegője marta a szemeket, a könnyek maguktól csordultak. Hajnalka egy óvatlan mozdulattal megégette a kezét, felszisszent, de nem állt meg. A liba egyik oldala feketére sült, a másik viszont félig nyers maradt; hiába forgatták, már nem lehetett megmenteni.
Dél körül Norbert kapta fel a kabátját, és szinte futva indult a legközelebbi szupermarketbe. Leszedett a polcokról minden kész megoldást: előre csomagolt salátákat, hidegtálakat, szeletelt húsokat, bolti tortákat. Hajnalka otthon igyekezett mindezt rendes tálakba átpakolni, mintha így el lehetne fedni a kudarcot, de az egész inkább tűnt kétségbeesett színjátéknak, mint vendéglátásnak.
Kettőkor megjelentek az első vendégek. Hajnalka merev mosollyal fogadta őket az ajtóban, Norbert idegesen igazgatta az asztalon a terítő szélét. Az érkezők leültek, körbenéztek, és hallgatagon mérlegeltek. A tekintetek beszédesebbek voltak bármilyen szónál.
— Hajnalka, hol van a menyed? — kérdezte valaki. — Már nagyon vártuk a süteményeit.
— Lillácska sajnos lebetegedett — vágta rá gyorsan. — Hirtelen jött. De Norberttel mindent mi készítettünk el!
A hangja megremegett, hiába próbálta határozottnak mutatni magát.
Amikor felszolgálták a libát, az szétesett a tányérokon, égett szag lengte körül. Valaki megkóstolta, majd udvarias arccal félretette az evőeszközt. A salátákhoz alig nyúltak, a boltban vett tortából senki sem kért. Suttogás indult, összenézések követték egymást. Kinga korán elköszönt, fejfájásra hivatkozva.
Fél öt körül, amikor többen már az órájukat lesték, váratlanul Emese lépett be az ajtón. Lilla húga volt, vállán nehéz táska. Szó nélkül a konyhába ment, és az asztalra tett egy hatalmas lábast.
— Lilla reggel hívott fel — mondta halkan, de metszően. — Azt kérte, hozzak bефстрогановot. Negyven főre. Házit. Mert tudta, hogy ezt egyedül nem fogjátok bírni.
Hajnalka elsápadt.
— Emese, ezt mégis hogy képzeled…?
— Hogy képzelem? — vágott vissza. — A nővérem hét éven át robotolt nektek. Főzött, sütött, órákig állt a tűzhelynél, miközben ti arattátok le a dicséreteket. És még a vendéglistára sem került fel a neve.
A szobában dermedt csend lett.
— Norbert — fordult felé —, te valaha megköszönted neki? Akár egyszer is segítettél? Vagy természetes volt, hogy mindent elvégez helyetted?
Norbert nem szólt. Elvörösödve bámulta a padlót.
— Renátát sem hívtátok meg — folytatta Emese. — Mert most nincs pénze, és szégyellitek megmutatni. Hajnalka, egész életében azt tanította, hogyan kell a látszatot fenntartani, de a lényeget nem értette meg: a család nem kirakat.
Emese megfordult és távozott. Az ajtó hangosan becsapódott. A csend nehéz volt, szinte ragadt a levegő. A vendégek egymás után szedelőzködtek: „Köszönjük, mennünk kell.”
Hat órára kiürült a lakás. Csak a mosatlan tornyosult, és Norbert meg Hajnalka álltak a szoba két végében, egymástól távol.
Éjjel Norbert egyedül maradt a konyhában. Hajnalka szó nélkül elment. A férfi a tányérokra és poharakra meredt — Lilla ezeket mindig egyedül mosta el minden ünnep után, míg ő a tévét nézte. Megnyitotta a csapot, kezébe vette a szivacsot. A mozdulatai ügyetlenek voltak, a zsír nem akart lejönni, a háta pedig egyre jobban sajgott.