Az éjszaka közepén Lilla riadtan ült fel az ágyban. A rémálom még ott lüktetett benne: a tűzhely előtt állt, a kezei pedig önálló életre keltek. Aprítottak, kavartak, sütöttek megállás nélkül, mintha nem is hozzá tartoztak volna. Hajnalka hangja visszhangzott a fejében, könyörtelenül ismételve, hogy ne merje cserbenhagyni. Norbert mosolya is felvillant, könnyed, magabiztos: neki ez úgyis jobban megy.
Csatakosan, zihálva kapaszkodott a takaró szélébe. Norbert mellette aludt, mélyen hortyogva; éjfél után érhetett haza, a ruhájából még mindig áradt a dohány szaga. Lilla csendben felkelt, mezítláb átsurrant a konyhába. A mosogatóban ott feküdt a nyers liba, töltelék nélkül, mintha számonkérően várna. A pulton halmokban álltak a zöldségek a salátákhoz. Az erkélyen négy torta sorakozott, amelyeket ki kellett volna dobni, hogy mindent elölről kezdjen.
Negyven vendég. Hétféle saláta. A libának hat óra kell. Hat desszert.
Leült az asztalhoz, felnyitotta a laptopot, és beírta: „Debrecen – Balatonfüred, legközelebbi járat”. Az utolsó szabad hely hajnali öt órára szólt. Egy pillanatig sem habozott, rákattintott a fizetésre.
Ezután elővett egy papírt, és néhány sorban írt:
„Norbert, váratlanul el kell mennem. Kérlek, intézd egyedül a bankettet. Minden alapanyag a hűtőben van.”
A telefonja megrezzent. Hajnalka hívta.
„Lillácska, már betetted a libát? Kettőre mindenképp kész kell lennie.”
Lilla kikapcsolta a készüléket, a táskájába csúsztatta. Némán felöltözött, magához vette az útlevelét, és kilépett a lakásból. A decemberi hideg arcon vágta, mégis felszabadító volt, végre mély levegőt tudott venni. A taxi már ott várta a ház előtt.
Norbert reggel nyolckor riadt fel, anyja telefonjára.
— Hol van Lilla?! Nem veszi fel! Hat óra múlva itt vannak a vendégek!
A konyhában meglátta a cetlit. Elolvasta, majd még egyszer. Körülötte a káosz: a nyers liba, a felhalmozott zöldségek.
— Anya… elutazott. Fogalmam sincs, hova.
— Elutazott?! És a bankett?! Norbert, felfogod, hogy negyven ember érkezik délben?! Mindenkinek az ő tortáit ígértem!
Norbert újra és újra tárcsázta Lillát. A vonal néma maradt.
— Rendeljünk kész ételt, anya. Találok egy éttermet.
— Ennyi idő alatt? Szombaton? Te egyáltalán gondolkodsz?!
Kétségbeesetten telefonálni kezdett. Az első hely visszautasította. A második irreális összeget mondott. A harmadik csak húsz főt vállalt volna, desszert nélkül.
Fél tíz körül megérkezett Hajnalka. Berontott a lakásba, majd a konyha küszöbén megtorpant.
— A liba még mindig nyers. A saláták sehol. Ráadásul epres torták, pedig megmondtam, hogy mást akarok!
Norbert a konyha közepén állt, szótlanul. Most először látta át igazán, mit jelentett mindez Lillának: a mennyiséget, a reménytelenséget.
— Anya… én nem tudom, hogyan kell ezt megcsinálni.
— Akkor tanuld meg! Négy óránk van!
Hozzáláttak. Hajnalka recepteket keresett az interneten, Norbert pedig nekilátott a zöldségeknek — ügyetlenül, lassan, miközben a konyhát fokozatosan betöltötte a feszültség.