A zsúfoltság képe villant fel Nóra előtt: kuncogás hajnalig, felhalmozódó edények a mosogatóban, órákra elfoglalt fürdőszoba. Összeszorult a gyomra.
– Mondj nemet – szólalt meg végül halkan, mégis határozott éllel. – Nem fogadjuk be őket.
András bólintott, majd visszatért a híváshoz.
– Kinga, sajnálom, de ez most nem fér bele – mondta nyugodt, de megmásíthatatlan hangon. – Vannak terveink, és négy embert nem tudunk elszállásolni. Ha szeretnéd, ajánlok pár megfizethető hostelt.
A vonal másik végén felháborodott hangok törtek elő, de András nem hagyta magát félbeszakítani.
– Erről nincs vita – zárta le. – Találkozhatunk egy kávéra, beszélgetni, de alvás nálunk nem lesz.
Kinyomta a telefont, és Nórára nézett. Az arca feszült volt, de a tekintetében elszántság csillogott.
– Megsértődött – jegyezte meg. – Azt mondta, mindenkinek elmeséli majd, milyen „nagyképűek” vagyunk.
Nóra vállat vont, igyekezve nem mutatni, mennyire bántják a szavak.
– Hadd mondja – felelte. – Az számít, hogy mi egy oldalon állunk.
András átölelte, és egy pillanatra úgy tűnt, minden rendeződik. Csakhogy a vihar már gyülekezett.
Két nappal később újra csöngettek. Nóra ajtót nyitott, majd ledermedt: a küszöbön Erzsébet állt, mögötte Kinga és három barátnője, mind hátizsákkal, erőltetett mosollyal.
– Nórácska! – csattant fel Erzsébet, élénk kabátban, rendíthetetlen magabiztossággal. – Kingával és a lányokkal koncertre jöttünk! Ugye nem gondolod, hogy szállodába megyünk?
Nóra halántékában lüktetni kezdett a vér. Végigpillantott Kingán, aki bűnbánóan lesütötte a szemét, majd a barátnőkön – fiatalok voltak, láthatóan nem sejtették, mennyire komoly a helyzet.
– Erzsébet néni – szólalt meg Nóra, minden erejével nyugodt maradva –, András mindent elmondott. Ennyi embert nem tudunk fogadni. Ráadásul nem szóltak előre.
Erzsébet legyintett.
– Ugyan már, apróság! Kinga mondta, hogy találkozunk, hát beugrottunk. Csak egy éjszaka, becsszó!
Kinga zavartan köhintett.
– Néni, én mondtam, hogy itt alvás nem lesz… csak találkozunk…
– De ha már itt vagyunk – lépett előre Erzsébet, mintha be akarna sétálni –, nem szép dolog elküldeni minket!
Nóra a tenyérrel megtámasztotta az ajtófélfát, elállva az utat.
– Ne haragudjanak, de nem elküldeni kell – mondta remegő, mégis szilárd hangon. – Tudták a feltételeinket. Nem maradhatnak itt.
Az egyik barátnő, rikító rózsaszín hajjal, felvonta a szemöldökét.
– Komolyan? – húzta el a szót. – Azt hittük, lazák vagytok. Kinga azt mondta, mindenkit elszállásoltok.
– Kinga tévedett – vágta rá Nóra. – Ez a mi otthonunk, mi döntjük el, ki alszik itt.
Erzsébet szeme összeszűkült.
– Gondolod, mit csinálsz? – kérdezte halkan. – Andrást fordítod a család ellen. Ellenem.
Nórát megcsapta a vád, de eszébe jutott férje mondata: „Ezt együtt döntjük el.” Tudta, hogy mögötte áll, még akkor is, ha mások szemében ő lesz a rossz.
– A saját családomat védem – felelte, egyenesen Erzsébet szemébe nézve. – Ha ezt nem tartják tiszteletben, sajnálom.
Csend ereszkedett rájuk. A barátnők összenéztek, nem számítottak erre. Kinga a padlót bámulta, a hátizsák pántját gyűrögetve. Erzsébet szólásra nyitotta a száját, de ekkor András lépett ki az előszobába.
– Mi történik itt? – kérdezte, meglátva a társaságot.
Nóra röviden összefoglalta, mire András arca elkomorult.
– Erzsébet néni – lépett közelebb –, világosan mondtam: vendégek csak előzetes megbeszéléssel. Miért döntöttél megint egyedül?
– András – próbált mosolyogni Erzsébet, de a mosoly félresikerült –, hát család vagyunk! Papírok miatt tennél ki minket?
– Ezek nem papírok – felelte keményen. – Ezek a mi határaink. Ha ezt nem fogadod el, akkor egy időre jobb, ha nem találkozunk.
Erzsébet elsápadt. Kinga felnézett, könnyes szemmel.
– Sajnálom, András – suttogta. – Nem akartam… A néni erősködött.
– Semmi baj, Kinga – válaszolta András enyhébben. – De tényleg jobb, ha szállodába mentek. Segítünk szobát találni.
A barátnők, belátva, hogy itt nincs maradásuk, lassan megfordultak. A rózsaszín hajú lány odavetette:
– Na mindegy, hostelben legalább buli van.
Erzsébet még állt egy pillanatig, mintha villám csapta volna meg. Először nem működött a nyomulása. Andrásra, majd Nórára nézett, és a tekintetében megjelent valami új: bizonytalanság, talán félelem.
– Rendben – mondta végül halkabban. – Elmegyünk. De gondold meg, András. A család szent.
– Az én családom Nóra és Márk – felelte határozottan. – És mindent megteszek, hogy itthon érezzék magukat, ne egy kollégiumban.
Erzsébet szó nélkül megfordult, utána Kinga és a többiek. Az ajtó becsukódott, a lakásban mély csend lett.
Nóra Andrásra nézett, a szeme csillogott.
– Köszönöm – suttogta. – Féltem, hogy megint engedsz.
– Nem fogok – mondta, átölelve. – Kezdetektől igazad volt. Ez a mi otthonunk, és megvédjük.
Másnap András felhívta Tibor bácsit, aki eddig inkább háttérben maradt. Szokás szerint szűkszavú volt, de bűntudat csengett a hangjában.
– Próbáltam leállítani – mondta. – De ismered Erzsébetet: mint egy tank. Sajnálom, hogy így alakult.
– Semmi gond, Tibor bácsi – válaszolta András. – Csak ne ismétlődjön meg. Mondd meg neki, hogy szívesen látjuk, de a szabályaink szerint.
– Átadom – sóhajtott Tibor. – Megviselte, de talán kezd leesni neki.
Nóra, aki hallgatta a beszélgetést, megrázta a fejét.
– Leesni? – kérdezte később. – Inkább kivárja az alkalmat, hogy újra próbálkozzon.
– Lehet – értett egyet András. – De most már felkészültek vagyunk. És tudod mit? Küldjünk hivatalos levelet mindenkinek a feltételeinkkel. Ne legyen több „nem tudtam”.
Nóra elmosolyodott. Jó ötlet volt: tiszta helyzetet teremteni.
Leültek a laptop elé, és megírták az üzenetet: udvarias, de határozott hangnemben. Benne volt minden pont: egy héttel előre jelezni, legfeljebb két vendég, maximum két éjszaka, költségek önállóan. A végére odabiggyesztettek egy tréfát: „A lakásunk nem hostel, de egy teára mindig szívesen látunk!”
Az e-mail ment a teljes rokonságnak, Erzsébettől a távoli unokatestvérekig. A válaszok vegyesek voltak: akadt, aki csak annyit írt, „oké, értettem”, mások felháborodtak, mint Norbert, aki szerint „ez nem családias”. A többség azonban meglepően nyugodtan fogadta.
Egy hét múlva Erzsébet újra telefonált. Nóra megfeszült, de a hang most szokatlanul szelíd volt.
– Nórácska – kezdte –, gondolkodtam… Jöhetnénk Tiborral a jövő hétvégén? Csak ketten, egy éjszakára. Megsütöm a kedvenc almás pitédet.
Nóra Andrásra nézett, aki bólintott. Elmosolyodott.
– Rendben, Erzsébet néni – felelte. – Örülünk. Csak kérem, mindig szóljanak előre.
– Természetesen – hallgatott el egy pillanatra Erzsébet, majd hozzátette: – És… bocsánat a múltkorért. Nem akartalak megbántani.
Nóra megdermedt. Bocsánatkérés Erzsébettől – szinte hihetetlen.
– Semmi baj – mondta végül, melegséget érezve. – A lényeg, hogy megértettük egymást.
A látogatás meglepően jól sikerült. Pitével érkeztek, segítettek a vacsoránál, társasoztak Márkkal. Erzsébet nem kritizálta az ételt, sőt receptet kért a salátához. Tibor segített Andrásnak megjavítani a csöpögő csapot, este pedig hosszan beszélgettek horgászatról, mint régi cimborák.
Amikor a vendégek elmentek, Nóra és András a balkonon ültek, a város fényeit nézve. Márk aludt, a lakás csendes volt, és Nóra először érezte hosszú idő óta, hogy a falak újra az övék.
– Tudod – mondta Andráshoz simulva –, féltem, hogy nem találjuk meg az egyensúlyt. De úgy tűnik, sikerült.
– Sikerült – mosolygott András. – Rájöttem: a család nem csak a teljes rokonság. Hanem mi ketten és Márk. És ha együtt vagyunk, bármit megoldunk.
Nóra bólintott, érezve, ahogy az utolsó feszültség is elolvad. A „családi foglalási szabályzat” több lett egy papírlapnál: jelképpé vált, hogy megtanulták védeni az otthonukat és az egymáshoz tartozást. Még Erzsébet is, minden erejével és lendületével együtt, kénytelen volt ezt tiszteletben tartani.
Mélységesen tudta ugyanakkor, hogy az élet mindig tartogat meglepetéseket. De ahogy Andrásra, a békés lakásra és az alvó Márkra nézett, biztos volt benne: együtt meg fognak birkózni velük.