A folyosón feszült csend ült meg, csak az éjszaka tompa zaja szűrődött fel kintről.
– És most mi legyen? – csattant fel Erzsébet. – Az óra éjfélt mutat, az utcán vagyunk!
Tibor zavartan megköszörülte a torkát, mintha hirtelen túl szűk lett volna számára a helyzet, Balázs pedig ide‑oda toporgott, tekintetét a padlóra szegezve, mintha ott keresné a megoldást.
– Erzsébet néni – szólalt meg Nóra halkan, de fegyelmezetten, miközben belül minden idegszála remegett –, önök pontosan tudták, mik a feltételeink. András mindent előre elmondott. Ha ezeket nem fogadják el, nem engedhetem be magukat.
– Hát ez már mindennek a teteje! – csapta össze a kezét Erzsébet. – Ez aztán a hála! Annyit tettünk Andrásért, erre te itt szabályokat osztogatsz!
Nóra szemébe könnyek szöktek, csípte őket a visszatartott sírás, mégsem hátrált meg. Tudta, hogy ha most enged, akkor a lakásuk örökre átjáróházzá válik, ahol bárki bármikor megjelenhet.
– Sajnálom – mondta ismét, kissé elcsukló hangon, de határozottan. – A legjobb, ha keresnek egy közeli hotelt. Tudok ajánlani pár megfizethető helyet.
Erzsébet már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, amikor a lakás belsejéből megszólalt egy álmos gyerekhang:
– Anya, ki az? – Márk állt az ajtóban pizsamában, hunyorogva dörzsölte a szemét.
Nóra hátrafordult, és ez az egyetlen pillantás új erőt adott neki. Visszanézett Erzsébetre és a többiekre.
– Jó éjszakát kívánok – mondta röviden, majd becsukta az ajtót.
Számított dörömbölésre, csengőre, felháborodott kiabálásra, de odakint néma csend maradt. Csak egy perc elteltével hallatszottak távolodó léptek és halk morgolódás. Nóra a becsukott ajtónak támaszkodott, szíve vadul vert, a keze remegett, mégis furcsa megkönnyebbülés járta át. Megcsinálta. Először valóban kiállt az otthonukért.
Amikor András visszaért, Nóra már a konyhában ült, teával a kezében, és az ablakon át figyelte az alvó várost. Márk újra aludt, a lakásban csak az óra egyenletes ketyegése hallatszott.
– Mi történt? – kérdezte András, észrevéve a feszültséget rajta.
Nóra mindent elmesélt: Erzsébetről, a váratlan vendégekről, a becsukott ajtóról. András némán hallgatta, arca egyre komorabb lett.
– Rosszul tettem? – kérdezte Nóra végül bizonytalanul. – Talán be kellett volna engednem őket?
– Nem – vágta rá András keményen, mellé ülve. – Jól döntöttél. Nekem kellett volna ezt előbb rendezni… de büszke vagyok rád. Komolyan.
Átölelte, és lassan oldódott benne a feszültség.
– Nem fogják annyiban hagyni – suttogta Nóra. – Erzsébet mindenkinek el fogja mondani, milyen szörnyeteg vagyok.
– Hadd beszéljen – felelte András. – Nem az ő elismerésükért élünk. Holnap felhívom.
Másnap András felhívta a nénjét. Erzsébet csak a harmadik csörgésre vette fel; hangja hideg volt, akár egy februári reggel.
– Nos, András? Elégedett vagy? Jólesett, hogy a feleséged kidobott minket?
– Erzsébet néni – kezdte András megfeszített nyugalommal –, ismerted a szabályainkat. Nem vetted őket komolyan. Nóra azt tette, amit kellett.
– Szabályok! – horkant fel Erzsébet. – Ez a te lakásod, nem az övé! Hagyod, hogy dirigáljon, és a saját véredet küldje el?
András mély levegőt vett, felidézve Nóra szavait: „Ez a mi otthonunk.” Tudta, hogy ez a beszélgetés sorsdöntő.
– Erzsébet néni – mondta határozottan –, ez nem csak az én lakásom. Ez a miénk Nórával és Márkkal. Együtt vettük, együtt alakítottuk ki, és együtt döntünk arról, ki jön ide. Ha ezt nem tudod elfogadni, jobb, ha egy időre szünetet tartunk.
Hosszú csend következett. András kitörésre számított, de csak egy halk sóhajt hallott.
– Komolyan gondolod? – remegett meg Erzsébet hangja. – Ezért képes vagy hátat fordítani a családnak?
– Senkinek nem fordítok hátat – válaszolta András. – A sajátomat védem. Ha része akarsz lenni az életünknek, tiszteletben kell tartanod a határainkat.
Újabb hosszú szünet, majd:
– Rendben. Átgondolom.
A hívás megszakadt, András pedig úgy érezte, mintha óriási teher esett volna le róla. Nem tudta, változik‑e bármi, de végre a saját családját helyezte előtérbe.
Pár nappal később üzenet érkezett Tibortól: „András, Erzsébet bántott, de szeretne javítani. Találkozzunk, beszéljük meg.”
Megmutatta Nórának, és sokáig tanakodtak. Nóra félt, hogy ez csak újabb nyomásgyakorlás, de András érzett valami bizonytalanságot az üzenet mögött.
Végül megegyeztek egy közeli kávézóban. Erzsébet egyedül érkezett, szokatlanul csendesen. A rikító kabát helyett szürke ballonkabátot viselt, tekintetéből hiányzott a megszokott magabiztosság.
– Sok mindent átgondoltam – kezdte, gyűrögetve a szalvétát. – Lehet, hogy túlzásba estem. Nem rosszindulatból… egyszerűen ahhoz szoktam, hogy a család együtt van, szabályok nélkül.
Nóra hallgatott, hagyta, hogy végigmondja. András az asztal alatt megszorította a kezét.
– Erzsébet néni – szólalt meg végül Nóra óvatosan –, mi is fontosnak tartjuk a családot. De van saját életünk, terveink. Szívesen látjuk a vendégeket, ha tiszteletben tartják a határainkat.
Erzsébet bólintott, a csészéjét nézve.
– Értem – mondta halkan. – Azt hittem, nálatok is úgy lesz minden, mint nálam régen. De ti másképp éltek. Talán ez így van rendjén.
András megkönnyebbült. Először nem vitatkozott.
– Kezdjük tiszta lappal – javasolta. – Örülünk, ha jöttök, de a mi feltételeink szerint. Megállapodtunk?
Erzsébet halványan elmosolyodott.
– Meg. És ne haragudj, Andriskám… te is, Nóra. Tényleg békét szeretnék.
Nóra bólintott. Talán valóban képes a változásra.
Az igazi próba egy hónappal később jött. Erzsébet telefonált, és szokatlan módon kezdte:
– Nóra, András, szeretnénk a hétvégén meglátogatni benneteket. Csak mi ketten Tiborral. Megfelel? Mindenbe beszállunk, és vasárnap reggel elmegyünk.
Nóra Andrásra nézett. Ez új volt. Engedélykérés, költségek vállalása.
– Persze – felelte végül Nóra. – Várunk benneteket.
Amikor megérkeztek, Nóra még mindig gyanakodott. De Erzsébet levette a cipőjét, házi pitét hozott, és megkérdezte, beteheti‑e a hűtőbe. Tibor felajánlotta, hogy segít vacsorát készíteni, és még mosogatott is.
Az este nyugodtan telt: beszélgettek fesztiválokról, Kecskemétről, Márk elfoglaltságairól. Erzsébet megdicsérte Nóra főztjét – ez szinte csodaszámba ment. Mégis, Nóra mélyen belül érezte: ez csak átmeneti béke.
Amikor a vendégek lefeküdtek, András átölelte Nórát a konyhában.
– Úgy tűnik, működik – súgta. – A szabályaink számítanak.
– Egyelőre – mosolygott Nóra, már kevésbé aggódva. – Kezdem elhinni, hogy megtaláljuk az egyensúlyt.
Nem sejtették, mi vár még rájuk. Erzsébet tartotta a szavát, de a többi rokon már terveket szövögetett, mit sem tudva az „új rendről”.
Nóra a kanapén ült, teásbögrét szorongatva, és a hűtőn lógó „családi foglalási szabályzatot” nézte. Egy hónap telt el a békés látogatás óta, és majdnem elhitte, hogy minden helyreállt. A rokonok előre szóltak, engedélyt kértek, néhányan – mint Norbert – inkább szállodát választottak. Mégis ott motoszkált benne az érzés: ez csak a vihar előtti csend.
– Anya, Erzsébet néni még jön? – kérdezte Márk, miközben dinoszauruszt rajzolt.
– Valószínűleg igen – mosolygott Nóra. – De most már a szabályok szerint.
Márk komolyan bólintott. Nóra elgondolkodott, milyen gyorsan nő fel, és mennyire szeretné, hogy nyugodt gyermekkora legyen.
Ekkor megcsörrent a telefon. András felvette, majd elkomorodott.
– Szia, Kinga… mi? Most hétvégén? Barátnőkkel?
Nóra megfeszült. Kinga már lakott náluk egy hónapig korábban, „utoljára”.
– Várj egy kicsit – mondta András határozottabban. – Tudod a feltételeinket. Előre egyeztetés, és maximum ketten. Hányan lennétek?
Eltakarta a kagylót.
– Négyen jönnének – súgta. – Koncertre mennek, drága a szállás.
Nóra lelki szemei előtt már megjelent a zsúfolt lakás képe.