Nóra alaposan feltakarított: felmosta a padlót, kimosta az ágyneműt, amely még mindig idegen parfüm nyomát őrizte, majd megállt a vendégszoba ajtajában. A helyiség végre üres volt, tiszta és csendes. A látvány megkönnyebbülést hozott, mintha a falak is fellélegeztek volna vele együtt.
Ez az érzés azonban nem tartott sokáig.
Alig telt el egy hét, amikor megszólalt András telefonja. Ezúttal Norbert volt az, az egyik unokatestvér.
– Andriskám, a városban vagyok pár napra – jelentette be jókedvűen. – Csak ideiglenesen, tényleg! Meghúzódhatnék nálatok?
Nóra épp mellette állt. Egyetlen mozdulattal megrázta a fejét, András pedig azonnal értette az üzenetet: nincs visszaút.
– Ne haragudj, Norbert, most nem jó – válaszolta határozottan. – Nórával megbeszéltük, hogy egy ideig nem fogadunk vendégeket. Szívesen ajánlok viszont egy megfizethető szállást.
– Komolyan? – hökkent meg Norbert. – Erzsébet azt mondta, mostanában nagyon fennhordjátok az orrotokat, senkit nem láttok szívesen. Azt hittem, csak túloz.
András összeszorította az állkapcsát, de megőrizte a nyugalmát.
– Nem erről van szó. Egyszerűen szükségünk van a saját terünkre. Remélem, ezt megérted.
A vonal másik végén Norbert morogva búcsúzott, majd bontotta a hívást. Nóra hálás pillantással nézett a férjére.
– Köszönöm – mondta halkan. – Most viszont mindenki azt fogja gondolni, hogy én vagyok a főgonosz.
– Nem mindenki – vont vállat András keserű félmosollyal. – Csak azok, akik szerint normális dolog átjáróháznak használni mások otthonát.
Pár nappal később azonban világossá vált, hogy Erzsébet nem adta fel. Úgy tűnt, más úton próbálkozik. Egyik este megszólalt a csengő, és az ajtóban távoli rokonok tűntek fel: Antal bácsi, a felesége, Adrienn, valamint felnőtt lányuk, Júlia.
– Andriskám, Nórácska! – csilingelte Adrienn, miközben egy hatalmas bőröndöt húzott be az előszobába. – Erzsébet mondta, hogy örülni fogtok! Kiállításra jöttünk, csak három nap az egész!
Nóra ledermedt. Belül forrt benne minden, András pedig mellette állva ugyanolyan megdöbbentnek tűnt.
– Erzsébet mondta? – kérdezett vissza András óvatosan. – És ő miért nem jött?
– Jaj, dolga van – legyintett Adrienn. – De biztosított róla, hogy nálatok mindig van hely, és ti aztán igazán vendégszeretők vagytok!
Nóra Andrásra nézett. A tekintete egyértelmű volt: elég. Szó nélkül megfordult, és kiment a konyhába, magára hagyva a férjét a váratlan helyzettel.
– Nézzék – kezdte András kimérten –, most nem alkalmas az idő a vendégfogadásra. Nórával úgy döntöttünk, csak előre egyeztetve fogadunk bárkit.
– Hogy micsoda? – döbbent meg Adrienn. – Hiszen Erzsébet azt mondta…
– Erzsébet tévedett – vágott közbe András. – Sajnálom, de inkább keressenek szállodát. Ha szeretnék, segítek.
Antal bácsi eddig hallgatott, most azonban összevonta a szemöldökét.
– András, ez komolytalan – mondta fojtott hangon. – Nem idegenek vagyunk. Útról jövünk, csomagokkal. Mégis hová menjünk?
Andrásban egyszerre küzdött a bűntudat és az elszántság. Tudta: ha most enged, minden kezdődik elölről.
– Sajnálom – ismételte meg. – Ezek a szabályaink. Holnap szívesen találkozunk, vacsorázunk együtt, de itt aludni nem tudnak.
Júlia, aki eddig a telefonját görgette, felnézett.
– Anya, apa, hagyjuk – mondta. – Ez kínos. Foglaljunk szobát, már találtam is párat a közelben.
Adrienn még morgott egy sort, de Antal belátta, hogy felesleges tovább erőltetni. Elmentek. András egyszerre érzett megkönnyebbülést és nyugtalanságot. Tudta: Erzsébet ezt nem fogja szó nélkül hagyni.
A konyhában Nóra az asztalnál ült, fejét a kezébe temetve.
– Nem bírom tovább – szólalt meg tompán. – Ennek lesz valaha vége?
– Lesz – felelte András határozottan, mellé ülve. – Kitalálunk valamit. Együtt.
Nóra felnézett rá. A szeme fáradt volt, de pislákolt benne némi remény.
– Együtt? – kérdezte halkan.
– Igen. Nem tilthatjuk meg, hogy idejöjjenek, de szabályokat hozhatunk. Olyanokat, amiket nem lehet félreérteni.
Éjfélig ültek, és módszeresen kidolgozták, hogyan védjék meg az otthonukat. Az ötlet váratlanul pattant ki: „családi foglalási rendszer”. Feltételek listája született: csak előzetes egyeztetéssel, legfeljebb két fő, maximum két éjszaka, minden költséget a vendégek állnak. András még ki is nyomtatta, és feltette a hűtőre, emlékeztetőül: az életük irányítása az ő kezükben van.
Az igazi meglepetés azonban egy hét múlva érkezett, amikor Erzsébet bejelentette, hogy társasággal jön. Akkor kezdődött csak az igazi próbatétel.
Erzsébet nem hátrált. Hét nappal Antalék távozása után felhívta Andrást, hangja diadalittasan csengett.
– Andriskám, a barátaimmal indulunk a fővárosba – kezdte lelkesen. – Népművészeti fesztivál lesz! Én, Tibor és még két szomszéd. Négyen vagyunk. Nálatok szállunk meg, ugye?
András úgy szorította a telefont, hogy elfehéredtek az ujjai. A konyhában ült; Nóra zöldséget aprított, Márk az asztalnál egy háromfejű dinoszauruszt rajzolt. Amikor Nóra meghallotta Erzsébet hangját, megállt a kése a levegőben. A pillantása azt üzente: csak ne.
– Erzsébet néni – szólalt meg András fegyelmezetten –, megbeszéltük, hogy csak előzetes egyeztetéssel fogadunk vendégeket, és legfeljebb kettőt. Láttad a szabályainkat.
Hosszú csend következett. Szinte látta maga előtt Erzsébetet, ahogy összeszorítja az ajkát, megigazítja a fülbevalóját, és támadásra készül.
– Szabályok? – kérdezte gúnyosan. – Mi ez, jegyrendszer a rokonlátogatáshoz? Család vagyunk!
– Azok – felelte András, egyre nehezebben uralkodva magán. – De ez nem jelenti azt, hogy bármikor, bárkivel ránk lehet törni. Itt van Márk, Nórának műszakjai vannak, nekem is dolgom akad.
Nóra bólintott, bár a feszültség nem enyhült benne. Tudta, Erzsébet nem az a fajta, aki könnyen elfogadja a nemet.
– Hát ezt nem gondoltam volna – hűlt el Erzsébet hangja. – Ünnepre megyünk, ajándékot is viszünk!
– Remek – válaszolta András higgadtan. – Akkor találkozzunk vacsoránál. De aludni szállodában fognak.
Erzsébet felhorkant.
– Jól van. Majd megoldjuk. Csak gondold át, megéri‑e ezekkel a papírokkal ujjat húzni a családdal.
A vonal megszakadt. András a kijelzőt bámulta, mintha választ várna tőle. Nóra odalépett hozzá.
– Úgyis eljönnek – mondta csendesen. – Betoppannak, és kész.
– Nem – vágta rá András, bár maga sem volt biztos benne. – Világosan elmondtam.
Két nappal később megszólalt a csengő. Nóra épp lefektette Márkot. András még dolgozott, ő volt egyedül. A szíve hevesen vert, előre tudta, kit lát majd.
Az ajtóban Erzsébet állt rikító zöld kabátban, bőrönddel, széles mosollyal. Mögötte Tibor, valamint két ismeretlen idősebb alak.
– Nórácska! – tárta szét a karját Erzsébet. – Megjöttünk! Ők Melinda és Balázs, a barátaink. Nagyon aranyosak, meg fogod szeretni őket!
Nóra belekapaszkodott az ajtófélfába. Egy gondolat zakatolt benne: mégis eljöttek, minden figyelmeztetés ellenére.
– Erzsébet – szólalt meg feszesen –, ezt megbeszéltük. Nem szóltatok előre, és nincs hely négy embernek.
– Ugyan már – legyintett Erzsébet. – Csak pár éjszaka. A fesztivál fontos dolog! A szállodák meg lehúzás.
Melinda kedvesen elmosolyodott.
– Mi tényleg nem igényesek – mondta. – Egy kis sarok is elég. Erzsébet azt mondta, tágas a lakás.
Nóra arca kipirult. A legszívesebben becsapta volna az ajtót, mégis vett egy mély levegőt.
– Sajnálom, de nem – mondta határozottan. – Nem tudjuk önöket fogadni.
Erzsébet úgy nézett rá, mintha a világ legnagyobb kegyetlenségét követte volna el.
– Nóra, ezt komolyan gondolod? – élesedett a hangja. – Mi nem idegenek vagyunk, és az éjszaka közepén hová mennénk?
A levegő megfeszült, és Nóra tudta, hogy a következő pillanatokban dől el, sikerül‑e megvédeniük a határaikat.