– Mi történt már megint? – kérdezte András, amikor belépett a lakásba. Egy hosszú munkanap után nyugodt estére számított, Nórával és a fiukkal, de már az előszobában érezte, hogy ez az este nem úgy alakul, ahogy remélte. – Ki állított be most?
Nóra mély levegőt vett, mintha vissza akarná nyelni az indulatait, de az ujjai idegesen gyűrték a konyharuha szélét.
– A nagynénéd, Erzsébet. A férjével. Meg egy nővel, akit életemben nem láttam – sorolta feszülten, majd a hangja megemelkedett. – Úgy vonultak be, mintha a saját lakásuk lenne. Erzsébet pedig mosolyogva közölte: „Jaj, Nórácska, csak egy-két napra jöttünk, ne aggódj, tényleg csak aludni!”
András homloka ráncba szaladt. Zavart és bosszús volt egyszerre.
– Szóltak előre? – kérdezte, bár pontosan tudta a választ. A Kecskeméten élő rokonságáról hírhedt volt, hogy bejelentés nélkül toppan be.
– Dehogy szóltak! – csattant fel Nóra, majd az asztalra csapta a konyharuhát. – És képzeld, hoztak magukkal egy csomó kaját, de nem nekünk, hanem hogy majd ők grillezzenek az udvaron! Nekem meg mehetek boltba, mert itthon csak tészta meg ketchup van!
András a halántékát masszírozta. Szerette a családját: Erzsébetet, aki gyerekkorában édességeket küldött neki, és Tibort, aki biciklizni tanította. De ezek a váratlan látogatások egyre inkább terhet jelentettek. Különösen Nórának, aki a váltott műszak, a háztartás és a hatéves fiuk, Márk körüli teendők között amúgy is a végletekig kimerült.
– Rendben, beszélek velük – mondta fáradtan, miközben felállt. – Hol vannak most?
– Az erkélyen – morogta Nóra. – Teáznak. Azzal a barátnőjükkel együtt, aki már azt kérdezgette, mi a wifi jelszava, és hogy kimoshatja‑e a ruháit a gépünkben.
András nagyot sóhajtott. Tudta, hogy ez a beszélgetés nem lesz egyszerű. Erzsébet mindig úgy gondolta, hogy a család mindent felülír, és az ő lakásuk Nórával afféle nyitott ház. De amikor ránézett a feleségére, aki a könnyeivel küszködött, rájött: nem halogathatja tovább.
Andrásék budapesti lakása egy csendes lakóövezetben volt: egy kétszobás otthon, amit három éve vettek hitelre. Hosszú ideig spóroltak az önerőre, lemondtak nyaralásról, minden fillért megnéztek. A világos falak, a fa étkezőasztal, ahol Márkkal gyurmából dinoszauruszokat készítettek, a kanapé a puha párnákkal, ahol esténként sorozatokat néztek – mindez az ő kis, szeretettel felépített világuk volt. Az utóbbi hónapokban azonban ez a világ egyre gyakrabban vált átmeneti szállássá András rokonságának.
Először Norbert, az unokatestvér érkezett, aki „pár napra” jött, de végül egy hétig maradt, mert Budapest tele volt lehetőségekkel. Aztán Erzsébet és Tibor ugrottak fel „csak egy hétvégére vásárolni”. Nem sokkal később Kinga, a rokonlány költözött hozzájuk majdnem egy hónapra, amíg munkát keresett. Minden látogatás felfordulással járt: szétszórt táskák, kiürült hűtő, hangos esti beszélgetések, amelyek miatt Márk felébredt és nyűgös lett.
Nóra tűrt. Tudta, mennyire fontos Andrásnak a családja, és nem akart az a feleség lenni, aki tiltja a rokonokat. De minden új vendéggel fogyott a türelme, mint a jégkrém a nyári hőségben.
András kilépett az erkélyre. Erzsébet, Tibor és a barátnőjük – egy idősebb asszony színes, virágmintás ruhában – a legszebb bögréikből kortyolgatták a teát. Az asztalkán savanyúságos üveg, keksz és azok a cukorkák sorakoztak, amelyeket Nóra Márknak vett.
– Andriskám! – pattant fel Erzsébet, és levendulaillatú ölelésbe zárta. – De jó, hogy látunk! Ő itt Emese, a szomszédunk, velünk jött Budapestre.
– Jó napot – mosolygott Emese, megcsillantva aranyfogát. – Erzsébet annyit mesélt erről a lakásról! Azt mondta, igazi palota. Én meg épp bútorokat néznék, Kecskeméten alig van választék.
András erőltetett mosollyal bólintott, miközben a mellkasában nőtt a feszültség.
– Erzsébet néni – kezdte óvatosan –, legalább szólhattatok volna. Márk korán kel az óvoda miatt, Nóra pedig későn ér haza a munkából…
– Ugyan már, minek ez a sok formaság! – legyintett Erzsébet. – Család vagyunk. Ráadásul nem maradunk sokáig, holnap estére már megyünk is.
– Holnap? – kérdezett vissza András.
– Igen – bólogatott Tibor, és belekortyolt a teába. – Vonatjegyünk van. Emese viszont lehet, hogy marad még egy‑két napot, ha nem gond. Neki még akad pár bolt.
Andrásnál elszakadt a cérna. A halántékában lüktetett a vér. Nórára pillantott, aki az erkélyajtóban állt összefont karral. A csendes tekintete mindennél beszédesebb volt.
– Gond – mondta ki hirtelen. – Sajnálom, Emese, de ez nem panzió. Nem tudunk bárkit befogadni előzetes egyeztetés nélkül.
Dermedt csönd lett. Erzsébet kezében megállt a bögre, Tibor zavartan köhintett, Emese pedig felvonta a szemöldökét.
– András, mi ütött beléd? – próbált nevetni Erzsébet, de a hangja remegett. – Azt hittem, örülsz majd nekünk.
– Örülök – felelte András feszesen. – De nekünk is van életünk. Ti bejelentés nélkül jöttök, mi pedig alkalmazkodhatunk. Ez így nem fair.
– Nem fair? – Erzsébet szája elvékonyodott. – És az fair volt, amikor gyerekkorod óta segítettünk? Amikor az egyetem alatt pénzt küldtünk? Most meg útban vagyunk?
Andrásban felvillant a bűntudat, de eszébe jutott Nóra fáradt arca és a kérése: „Csak szóljanak előre.” Tudta, ha most meghátrál, többet veszít.
– Hálás vagyok mindenért – mondta határozottan. – De ez nem jogosít fel arra, hogy bármikor betoppanjatok, és idegeneket hozzatok. Ez a mi otthonunk. Szeretnénk, ha az is maradna.
Nóra közelebb lépett.
– Erzsébet néni, mindig szívesen látjuk magukat – mondta halkan, de egyértelműen. – Csak kérjük, jelezzenek előre. És… ne jöjjenek másokkal. Nekünk ez most túl sok.
Emese zavartan felállt.
– Azt hiszem, inkább keresek egy hotelt – mormolta. – Nem akartam kellemetlenséget.
– Ugyan, Emese, maradj! – kapta el Erzsébet a kezét, majd Andrásra nézett. – Komolyan ezért ekkora ügyet csinálsz?
– Igen – zárta le András. – Ez a mi lakásunk. Ha nem tudjátok tiszteletben tartani, nektek is jobb, ha szállodába mentek.
Erzsébet úgy nézett rá, mintha arcul ütötték volna. Tibor hallgatott, Emese pedig sietve pakolni kezdett, telefonján szállást keresve.
Amikor végül mindenki elvonult – Emese a hotelbe, Erzsébet és Tibor pedig a vendégszobába, hangosan becsapva az ajtót –, András és Nóra kettesben maradtak a konyhában. Márk aludt, a lakásban szokatlan csend honolt.
– Jól csináltad – mondta Nóra halkan, és megszorította András kezét. – Azt hittem, megint őket véded majd.
– Túl sokáig tettem – sóhajtott András. – Téged meg nem védtelek. Sajnálom.
Nóra halványan elmosolyodott, és a vállára hajtotta a fejét.
– A lényeg, hogy most kimondtad. Csak… mi lesz ezután? Megsértődtek. Erzsébet holnap elmegy, és mindenkinek elmondja majd, milyen szörnyű meny vagyok.
– Hadd mondja – vont vállat András. – Nem élhetünk mások véleménye szerint. De majd kitalálok valamit, hogy enyhítsem. Ígérem.
Nóra bólintott, bár az aggodalom nem múlt el. Érezte, hogy ez még csak a kezdet volt, és András családja nem fogja annyiban hagyni. Csakhogy abban tévedett, hogy a nehezén már túl vannak.
Másnap Erzsébet és Tibor elutaztak, hűvös búcsút és egy félig üres kávésüveget hagyva maguk után. András kikísérte őket a pályaudvarra, Nóra pedig otthon maradt, hogy rendet tegyen – mit sem sejtve arról, hogy a nyugalom csupán átmeneti lesz.