A lakásba lépve szinte tapintható volt a gyanús csend. Sem kiabálás, sem rohangálás, csak az üres tér tompa nyugalma. Az előszobában ugyanúgy szétdobálva hevertek a cipők, a konyhapulton ott árválkodott egy félig szétnyitott pizzásdoboz, mellette több kiürült üdítős palack. A nappaliban, a párnák és gyerekjátékok kusza halmaza között Levente aludt elnyúlva a kanapén, a televízió némán villogott előtte, mintha már órák óta senki sem figyelné.
Lilla benézett a hálószobába is. Az ikrek nem voltak ott, nyilván Nóra vitte el őket időközben. Ez megnyugtató volt, mégis hagyott benne egy furcsa ürességet.
Átöltözött kényelmes ruhába, vizet forralt, teát készített, majd leült a konyhaasztalhoz. Amikor bekapcsolta a telefonját, a kijelző szinte felrobbant az értesítésektől: húsz nem fogadott hívás Erikától, öt Nórától, tíz Leventétől, és egy egész sor dühös üzenet az üzenetküldőben.
„Szégyent hoztál a családra!” – írta Erika. „Ilyenkor magára hagyni a férjedet? Leventének felment a vérnyomása! Hogy tehetted ezt velünk?”
„Kösz a segítséget, drága nővérem” – szurkálódott Nóra. „Miattad egy órával korábban kellett hazajönnöm, oda az egész napom. Nem hittem volna, hogy ilyen aljas húzásra vagy képes.”
Lilla válasz nélkül törölte az üzeneteket. Nem érzett késztetést magyarázkodni.
Levente ekkor támolyogva jelent meg az ajtóban, fejét dörzsölve, mintha egész éjjel követ cipelt volna. A haja kócos volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Csak megjöttél – morogta, nem ellenségesen, inkább sértetten. – El tudod képzelni, mi ment itt?
– Elég jól – bólintott Lilla, miközben belekortyolt a teába. – Pont ezért mentem el. Elvitted az autót szervizbe?
– Ugyan már – legyintett Levente, és vizet töltött magának. – Esélyem sem volt. Teljes káosz volt. Veszekedtek, ordítottak, kólát locsoltak a kanapéra… azt a foltot majd ki kell szedni. Próbálkoztam, de csak rosszabb lett.
Lilla a csésze pereme fölött nézett rá.
– Látod? És most képzeld el, hogy mindezt én viselem el. Ráadásul úgy, hogy közben még hálát is várnak érte.
Levente leült vele szemben, lesütött szemmel.
– Anyám hívott… nagyon kiakadt. Azt mondja, nem tiszteled a családot. Nóra meg közölte, hogy addig be sem teszi ide a lábát, amíg nem kérsz bocsánatot.
– Én kérjek bocsánatot? – Lilla felvonta a szemöldökét. – Mégis miért? Mert nem hagytam, hogy kihasználjanak? Levente, legyünk őszinték. Nóra nem járt semmilyen hivatalban. Szombaton azok délig vannak nyitva, ő meg reggel kilenckor hozta ide a gyerekeket, és délután ötre akarta őket visszavenni.
– Honnan veszed ezt? – sértődött meg a férfi.
– Onnan, hogy ránéztem a közösségi oldalaira. Délután egykor bevásárlóközpontból posztolt. „Csajos pihenés” – ez volt a felirat. Meg is mutathatom.
Levente arca lassan elvörösödött.
– Vásárolni ment? De hát azt mondta, sürgős papírok…
Lilla elővette a telefonját, megnyitotta a képernyőfotót, és szó nélkül elé csúsztatta. A képen Nóra mosolygott egy élénk színű itallal a kezében, két barátnő társaságában. A feltöltés ideje: három órával korábban.
Levente hosszan bámulta a kijelzőt, a szeme megtelt könnyel.
– Hát ez… – préselte ki végül. – Nekem meg előadta az egyedülálló anya szenvedéstörténetét meg a gonosz ügyintézőket.
– Pontosan – mondta Lilla, miközben visszavette a telefont. Aztán az ablakhoz fordult. A reggeli fény áttört a szürke felhőkön, és abban a pillanatban világossá vált számára: ez az érzés, ez a csendes tisztaság a legnagyobb ajándék, amit most adhatott magának. A szabadság.