Lilla nem szólt egy szót sem. Felállt, bement a fürdőszobába, és belülről elfordította a zárat. Teljesen megnyitotta a csapot, hogy a víz zúgása elnyomja azt, ahogy Levente csoszogó papucsban a bejárathoz megy, és benyomja a kaputelefon gombját. Nem akarta hallani, ahogy beengedi őket. Nem akarta hallani semmit.
Néhány perc sem telt el, és a lakás egyetlen pillanat alatt hadszíntérré változott. Négy apró láb dübörgése verte fel a csendet, éles gyerekhangok keveredtek egymásba, valami nagyot csattant az előszobában, majd hangos sírás tört ki.
– Levente bácsi, van csokid?
– Hol a macska? Macskát akarunk!
– Fúj, mi ez a szag? Én ezt a kását nem eszem meg!
Lilla a tükör előtt állt, lassan bekente az arcát krémmel, amikor újabb, felnőtt hang csapott le rájuk, mint egy parancslista.
– Ötkor értük jössz. Enni raktam nekik, de ha Nóra süt palacsintát, az jó lenne. Csokit ne kapjanak, Márknak kijön a diatézise. Na, megyek, puszi!
Az ajtó becsapódott. Nóra eltűnt, és gondolkodás nélkül hátrahagyta az egész felfordulást.
Lilla már felöltözve lépett ki a fürdőből: farmer, pulóver, visszafogott smink, keresztbe vetett táska. Az előszobában káosz uralkodott. A ikrek, Márk és Benedek, épp az ő csizmáit próbálták felhúzni, Levente pedig tanácstalanul forgott körülöttük.
– Lilla… te hová készülsz? – kérdezte döbbenten.
– Ahogy mondtam – felelte nyugodtan, miközben átlépett a szétdobált cipőkön. – Orvoshoz megyek, sétálok egyet, aztán lehet, beülök moziba.
– Tessék? – Levente szeme elkerekedett. – És én? Meg ők? Tizenegyre időpontom van a szervizbe! Két hét a várólista, nem lehet lemondani!
– Ez a te gondod – vont vállat Lilla, és levette a kabátját a fogasról. – Meg a húgodé. Megbeszéltétek egymás közt. Én tegnap már nemet mondtam.
– Lilla, ezt nem teheted! – csúszott pánik a férfi hangjába. – Egyedül nem bírok velük, ráadásul az autó is… Maradj legalább ebédig!
– Levente bácsi, szomjas vagyok! – rángatta meg az egyik gyerek a nadrágját.
– Benedek megcsípett! – üvöltötte a másik.
Lilla végignézett a szétesett jeleneten, a férjén, aki úgy festett, mintha mindjárt összeesne, és meglepő könnyedséget érzett. Az a sajnálat, ami eddig mindig maradásra kényszerítette, egyszerűen eltűnt.
– A garázskulcs a komódon van, ha mégis elindulsz – mondta szárazon. – A hűtőben nincs főtt étel, nem készítettem. Rendelj pizzát. Későn jövök.
Kilépett a lakásból, és határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót, kizárva a sírást és a kiabálást.
Odakint már elállt az eső, halvány őszi napfény szűrődött át a felhőkön. Lilla mélyet lélegzett a nedves levegőből, és úgy érezte magát, mint aki megszökött egy életfogytiglani büntetésből. A telefonja megrezzent a táskájában: az anyósa, Erika hívta.
Egy pillanatig habozott, aztán lenémította a készüléket. Ma nem. Ma senkivel.
A nap váratlanul könnyű lett. Elment manuálterapeutához, aki helyretette a hetek óta sajgó hátát. Beült egy barátságos kávézóba, krémes habú cappuccinót ivott, és zavartalanul olvasott, anélkül hogy bárki azt kérdezné, hol van a zoknija vagy mi lesz a vacsora. Este megnézett egy könnyed vígjátékot, és felszabadultan nevetett.
Hajnali kettő körül ért haza. A kulcs elfordításakor a szíve enyhén összeszorult: vajon mi fogadja majd odabent, és egyben maradt‑e egyáltalán a lakás.