– …csak beugrasz hozzájuk, jó? – folytatta Levente mentegetőzve. – Két-három óráról van szó. A fiúk már nem babák, nem csinálnak felfordulást. Bekapcsolod nekik a mesét, odaadod a tabletet, és kész, csend lesz.
Lilla leült vele szemben, karját szorosan összefonta a mellkasán.
– Levente, Nóránál a „pár óra” soha nem pár óra. Emlékszel legutóbb? Azt mondta, csak leszalad a boltba, aztán hat órával később állított be, koktélszagúan, új frizurával. Én meg közben mostam le a gyurmát a macskáról, és mentettem a bakelitgyűjteményedet, amit a fiúk frizbinek néztek.
– Jó, akkor tényleg túllőtt a célon – húzta el a száját Levente. – De most tényleg muszáj. Egyedül van velük, nehéz neki. Anyu is hívott, hogy segíteni kellene. Magas a vérnyomása, nem tudja bevállalni a gyerekeket.
– És az enyém micsoda? – csattant fel Lilla. – Én főkönyvelő vagyok, zárási időszak van. Hazaesem, és kész, vége. Holnap az én napom lenne. Fürdőkádban feküdni, könyvet olvasni, és hallgatni. Nem szerződtem be ingyen bébiszitternek. Nórának van volt férje, gyerektartás, és lehetőség óradíjas dadára. Miért nekünk kell állandóan mentőövként funkcionálnunk?
Levente letette a kanalat, az étvágya egy pillanat alatt elszállt.
– Lilla, hát család… – próbálkozott halkan. – Ma mi segítünk, holnap majd nekünk segítenek.
– Nekünk? – Lilla keserűen felnevetett. – Mikor segítettek utoljára? Amikor megkértem Nórát, hogy legalább a macskára nézzen rá, hirtelen allergiás lett. Amikor influenzásan feküdtem, és anyukádtól kértem gyógyszert, félt elkapni. Ez egyirányú utca, Levente.
A férfi hallgatott, a tányérját bámulta. Tudta, hogy Lillának igaza van, de a „jó fiú” szerepe – a kötelességtudó fiúé és testvéré – túlságosan mélyen gyökerezett benne.
– Rendben – morogta végül. – Beszélek vele. Megmondom, hogy most nem megy.
Lilla bólintott, bár nem hitt benne igazán. Az este további része feszült csendben telt. Levente a telefonját nyomkodta, üzeneteket írt, homloka ráncolódott, de a témát többé nem hozta szóba.
A szombat reggel nem madárcsicsergéssel indult, hanem a kaputelefon makacs csengésével. Lilla félálomban az órára pillantott. Kilenc óra.
– Ki lehet az? – suttogta, miközben pontosan tudta a választ.
Levente kipattant az ágyból, kapkodva húzta magára a melegítőnadrágot.
– Fogalmam sincs… biztos téves hívás – dünnyögte, kerülve a felesége tekintetét.
A csengő újra megszólalt, hosszabban, követelőzőbben. Aztán Levente telefonja is rezegni kezdett.
– Igen, Nóra? – vette fel, bűntudatos pillantással Lillára sandítva. – Hiszen megbeszéltük… írtam is… Nóra, ezt nem lehet…
A vonal túlsó végén olyan hangerővel ordítottak, hogy Lilla a hálóból is minden szót ért.
– Nem érdekel! Már a ház előtt vagyok! Időpontom van, nem mondhatom le! Vedd át a gyerekeket, ne viselkedj puhányként! Ha nem nyittok ajtót, felhívom anyát!
Levente tehetetlenül nézett Lillára.
– Lilla… már itt van. Mit csináljak? Hagyjam őket az utcán?
Lilla gyomrában valami halkan, végleg elszakadt, és érezte, ahogy az eddig gondosan összetartott türelme egyetlen pillanat alatt darabokra hullik.