– Ugye csak viccelsz? – a telefonból kiszűrődő hang remegett a felháborodástól, mintha bármelyik pillanatban kiabálásba csapna át. – Lilla, hallasz engem egyáltalán? Otthon vannak a gyerekek, neked meg szabadnapod van!
Lilla elhúzta a száját, letette egy pillanatra a készüléket az asztalra, majd újra a füléhez emelte, és mélyet sóhajtott. Az a péntek este, amelyre egész héten, a kimerítő munkanapok közben vágyott, máris darabokra hullani látszott. Odakint az októberi eső sziszegve verte az ablakpárkányt, a tűzhelyen pedig csendesen gyöngyözött a borscs – inkább megszokásból főzte, mint valódi kedvből.
– Nóra, teljesen tisztán hallak – felelte Lilla higgadtan, de határozottan, miközben megkeverte a levest. – Már mondtam: nem. Holnapra időpontom van orvoshoz, utána pedig aludni szeretnék végre. Ez az egyetlen szabadnapom két hét után, és csendre vágyom.
– Orvoshoz? – horkant fel a sógornő. – Ugyan már, biztos valami masszázs vagy körmözés. Egyébként sem szórakozni megyek! Az okmányirodába kell mennem papírokat intézni, ott kilométeres sorok vannak. Mit csináljak a két gyerekkel? Mindent felforgatnak!
– Pontosan erről beszélek, Nóra – vágott vissza Lilla. – Ha egy hivatalban felforgatnak mindent, képzeld el, mi lenne a lakásommal, ahol egy hónapja fejeztük be a felújítást. – Elzárta a gázt, és fáradtan leült a sámlira. – Márk legutóbb filccel rajzolta tele az előszobai tapétát. Azt mondtad: „Gyerek, majd lejön.” Nem jött le. Újra kellett ragasztani egy egész csíkot.
– Jaj, ne hánytorgasd fel azt a tapétát! – csattant fel Nóra. – Bocsánatot kértem! Különben is, Levente megígérte, hogy segítetek. Végül is a bátyám!
Lilla lehunyta a szemét. Persze, Levente – az örökké kedves, soha nemet nem mondó Levente, aki képtelen volt határt húzni a húgával szemben. Nóra ezt remekül kihasználta, a lelkiismeret-furdalást fő összetevőként adagolva.
– Levente ígért, akkor vele beszéld meg – zárta rövidre Lilla. – De tudd, hogy holnap ő sem lesz itthon estig. Az autószervizbe megy, gond van a váltóval. Ha idehozod a gyerekeket, legfeljebb az ajtó előtt ülhetnek.
– Te egyszerűen önző vagy! – vágta oda Nóra, majd bontotta a vonalat.
Lilla lassan az asztalra tette a telefont, és megdörzsölte a halántékát. A konyhában hirtelen beálló csend törékenynek tűnt. Érezte, hogy ez a beszélgetés csak a kezdet volt.
Fél óra múlva megcsikordult a kulcs a zárban. Levente lépett be, kabátjáról lerázta az esőt, arca kipirult a hidegtől, jókedvűen mosolygott.
– Hű, de jó illata van a levesnek! – adott egy puszit Lilla arcára. – Miért vagy ilyen savanyú? Történt valami a munkahelyen?
Lilla szó nélkül mert neki egy tányér levest, odatette a tejfölt, felszeletelte a kenyeret. Amikor a férje leült enni, megszólalt:
– A húgod telefonált.
Levente kanala félúton megállt a szája felé. Bűnbánó mosollyal pillantott fel, mintha azonnal tudná, miről van szó, és már érezhető volt, hogy a beszélgetésnek itt még koránt sincs vége.