…mintha egy rosszul rögzített álarc csúszott volna félre.
– Ahogy tudják, Márkkal holnap indul a gépünk – folytattam nyugodtan. – Nászút. Balatonfüred. Ötcsillagos szálloda. Teljes ellátás. Az a fajta pihenés, amit az ember évekig tervez, és amiről azt hiszi, tökéletes lesz.
Márk abbahagyta a rágást. A villa a levegőben maradt, félúton a szája felé.
– Csakhogy… – szünetet tartottam.
Hosszút. Szándékosan elnyújtottat.
A teremben megült a csend, sűrűn és nehezen, mintha vattával tömték volna tele a levegőt.
– …Renáta asszony annyira, de annyira aggódik a fia miatt – folytattam –, hogy végül úgy döntött, helyettem ő utazik el.
Egy pillanatig senki sem reagált.
– Tessék? – szólalt meg hangosan egy rokon a hátsó asztalok egyikénél. – Jól hallottam?
– Pontosan! – emeltem fel a hangom, mielőtt a suttogás lavinaként elindulhatott volna. – Az imént Renáta asszony diszkréten közölte velem, hogy kivette az útlevelemet a táskámból.
Természetesen csak azért, nehogy én, a szétszórt menyasszony, elveszítsem.
És mert egy gondoskodó anya bármikor kész elkísérni a fiát. Hiszen az anya szent.
Az anya mindennél előrébb való.
Hirtelen megfordultam, és szembenéztem az anyósommal. Renáta arca krétafehér volt, az arcára kent pirosító természetellenes foltokban égett, mintha pofonok nyomai lennének.
– Renáta asszony – nyújtottam felé a kezem, tenyérrel felfelé. – Miért titkolni egy ekkora önfeláldozást?
Mutassa meg mindenkinek!
Az útlevél önnél van, igaz?
Azt mondta, biztonságos helyen tartja. Közel a testéhez. Jó melegben.
A tekintetek egyszerre fordultak felé. Száz szempár szegeződött a mellkasára, oda, ahol az idegen ruha alatt az én irataim lapultak.
Renáta ösztönösen a mellére szorította a kezét, mintha védené a zsákmányt. Ezzel az egy mozdulattal mindent beismert.
A terem dermedten hallgatott.
– Nóra, te mit művelsz?! – sziszegte Márk, miközben odarohant, és megragadta a könyököm. – Megittál valamit? Teljesen elment az eszed?
Ránéztem.
Három év után először láttam őt igazán. Nem a szerető férjet, hanem egy riadt kisfiút, aki görcsösen kapaszkodik az anyja szoknyájába, még akkor is, amikor az anyja épp megfojtja a feleségét.
– Nem vagyok részeg, Márk – feleltem halkan. – Csak ma különösen bőkezű vagyok.
Újra a kezembe vettem a mikrofont, egyenesen az operatőr kamerájába nézve:
– Nektek ajándékozom az utazást!
Mindkettőtöknek!
Menjetek csak. Élvezzétek a tengert, a napfényt, és egymás társaságát!
Én pedig…
Lassan felemeltem a kezem, és levettem a fátylat. Egyenként húztam ki a hajtűket. A nehéz tincsek a vállamra omlottak.
– Rájöttem, hogy egy házasságban a harmadik fél felesleges – mondtam. – És úgy tűnik, itt én vagyok az.
Óvatosan a hangfal tetejére fektettem a fátylat.
– Keserű, Renáta asszony. Nagyon keserű.
A mikrofont leejtettem. Tompa koppanással ért földet, pontot téve a jelenet végére.
Renáta levegő után kapkodott, mint egy partra vetett hal. Szólni próbált, de csak rekedt hang tört fel a torkából. Nem számított ilyen nyílt leleplezésre. A célzásokhoz, intrikákhoz és mézes-mázas mosolyokhoz volt szokva – nem ehhez.
Megfordultam, és az ajtó felé indultam.
– Nóra! Állj meg! – kiáltotta Márk utánam.
Az ajtónál ért utol, és megragadta a kezem. Az ujjai remegtek.
– Nem sétálhatsz el csak úgy! Mit fognak szólni az emberek? Ki van fizetve a vacsora!
Lenéztem a kezére, majd a szemébe néztem.
– Nem érdekel, mit gondolnak mások, Márk. Először az életemben az számít, mit gondolok én.
– És az utazás? A pénz?! Az rengeteg volt!
– Tartsd meg. Ez az én váltságdíjam. Az ára annak, hogy szabad legyek. Úgy is felfoghatod, hogy megvettem magamnak az életemet.
Kirántottam a karom, és kiléptem.
Az előtérben Dóra ért utol, lihegve. A kezében a táskám és egy pár lapos cipő volt.
– Hős vagy – mondta. – De az útleveledet nem kaptad vissza. Mi lesz így?
Felnevettem. Könnyedén, őszintén, először azon a végtelen napon.
– Dóra, te ezt nem érted. –
– Mit nem?
– Huszonöt perce, még az asztalnál ülve, bejelentést tettem az alkalmazáson keresztül az okmánylopásról. Már körözés alatt van.
Dóra a szája elé kapta a kezét, és nevetni kezdett.
– És az utazás? Hiszen a te nevedre szól!
– Pontosan. A határon kellemes meglepetés várja majd őket. Ahhoz képest a borfolt semmiség lesz. Érvénytelen, lopott irattal átlépni a határt… hosszú éjszaka lesz az.
Kitoltam a nehéz faajtót.
Odakint már alkonyodott. A hűvös, tiszta levegő arcul csapott, kimosta a tüdőmből a hajlakk és a hazugság szagát. Eső és nedves aszfalt illata terjengett.
Mögöttem, a teremben, elszabadult a káosz. Hallottam Renáta éles hangját, ahogy a fiát szidja. Csörömpölés, törött porcelán – valaki felboríthatta a tortát.
De ez már nem az én előadásom volt.
Elővettem a telefonomat. Taxit hívtam. Először „Economy”-t választottam, aztán meggondoltam magam, és átváltottam „Comfort Plus”-ra. Megérdemeltem.
Egy fekete autó állt meg előttem. Beszálltam, óvatosan elrendezve a hatalmas szoknyát, ami elfoglalta a fél hátsó ülést.
– Esküvő? – kérdezte a sofőr a visszapillantó tükörből. – Gratulálok. A vőlegény lemaradt?
– Köszönöm – feleltem a város esti fényeit nézve. – Ez volt életem leggyorsabb és legjobb válása.
Az autó elindult, a gumik halkan súrolták az utat. Lehunyta a szemem, élveztem a csendet.
A telefonom megrezzent.
Egy üzenet.
Márktól.
Bocsánatkérésre vagy könyörgésre számítottam. A kijelzőn megjelenő szöveg azonban kihúzta a talajt a lábam alól.
„Azt hiszed, nyertél? Anyának rosszul lett, mentőt hívunk. Ha bármi baja lesz, beperellek. Ja, és a lakásod kulcsai anyánál vannak, a táskájában. Egy hete vitte el őket ‘a virágok miatt’. Ma jobb, ha nem mész oda. Vendégeket várunk.”
A képernyőt bámultam.
A harc a ruháért véget ért. Elkezdődött a túlélésért folytatott csata.
A sofőr felhangosította a rádiót, nem vette észre, mennyire elsápadt az arcom a tükörben. Én pedig megnyomtam az ajtózár gombját.
Az éjszaka többé nem volt nyugodt.