Megszólaltam.
A hangom egyenletes volt, szinte nyugodt, miközben belül minden porcikám remegett.
– El… vagyis Márk, hát tényleg nem volt mit felvennie… – motyogta, továbbra sem emelve fel a tekintetét. – A ruhája teljesen elázott, tapadt rá… kellemetlen volt.
– Azt mondta, elkérné az öltöző kulcsát, hátha talál ott valami stólát vagy kendőt…
Ránéztem.
– És odaadtad neki a kulcsokat?
Megengedted, hogy a fehérneműim között turkáljon?
– Ne dramatizáld túl – felelte fáradtan. – Csak egy darab ruha. Visszaadja. Vegytisztítás után olyan lesz, mint új korában.
Nem válaszoltam.
Ő táncolt.
Úgy táncolt, mintha a világ az övé lenne.
A varrások recsegtek rajta, mintha bármelyik pillanatban szétpattanhatnának. A gyöngyök apró záporban hullottak a parkettre. Szándékosan dörgölőzött a vendégekhez, harsány nevetéssel dobta hátra a fejét, és fitogtatta az „ajándékot”.
Minden mozdulata pofon volt felém.
„Elvettem a ruhádat. Belebújtam a bőrödbe. Itt én vagyok az úrnő, te pedig csak ideiglenes kellék.”
Én közben mozdulatlanul ültem, és a hófehér abroszon lévő apró borfoltot bámultam.
Odabent valami átkattant.
Mintha valaki lekapcsolt volna egy régi kapcsolót. A félelem eltűnt. A megfelelési vágy, hogy kedves és alkalmazkodó legyek, egyszerűen elpárolgott. Szétfoszlott az ostoba remény is, hogy valaha „normális család” lehetünk.
A gondolataim kitisztultak. Hidegek lettek. Precízek. Sterilek.
Ez már nem egy jelentéktelen vita volt egy ruhadarab miatt. Ez háború volt. Harc azért, aki én vagyok.
Renáta asszony ekkor odalibbent az asztalunkhoz. Lihegett, csatakos volt, a rúzsa elkenődött, az arcán az önfeledt mámor torz mosolya ült. Alkohol, izzadság és az ismerős gyógyszertári körömlakk szaga lengte körül.
Előrehajolt, majd két kézzel megragadta a vállamat.
Erősen. Túl erősen.
– Egy-egy, drágám – sziszegte a fülembe, hogy más ne hallja.
Márk mellettem ült, és feltűnően apróra szeletelte az uborkát, mintha az életben semmi más nem létezne.
– De ne hidd, hogy vége – folytatta még halkabban Renáta, a lehelete forró és nedves volt, tele rosszindulattal. – Amíg öltöztem, találtam valamit a táskádban. Olyan szétszórt vagy… mindig mindent elhagysz.
Megdermedtem. A szívem kihagyott egy ütemet.
– Az útleveled – lehelte kárörvendően. – Most éppen a melltartómban van. Jó melegen. Közel a testemhez.
A szemébe néztem. A pupillái összeszűkültek, mint egy ragadozóé az ugrás előtt.
– Szóval Balatonfüredre valószínűleg Levente… ja, bocsánat, Márk… azaz a fiam velem utazik majd. A vízumom rendben, a szabadságom is passzol. Te pedig maradsz itthon, és lesz időd elgondolkodni a viselkedéseden. Az igazi háziasszonynak jót tesz egy kis otthoni elvonulás, megtanulhat rendesen főzni.
Hirtelen elengedett, majd mindenki szeme láttára, szélesen mosolyogva felkiáltott:
– Jaj, mennyire szeretlek, kislányom! Te vagy a mi kincsünk!
Úgy szorított magához, hogy megroppantak a csigolyáim.
Jelenetet várt tőlem.
Azt remélte, sírni kezdek, könyörgök, követelőzöm, megpróbálom kitépni belőle az útlevelet. Hogy botrányt rendezek, és ő majd hisztérikus, instabil nőnek állít be mindenki előtt.
„Nézzétek, milyen idegbeteg! Megbántotta az anyját! Tönkretette az ünnepet egy semmiség miatt!”
Éreztem az útlevél kemény sarkát a vékony anyagon keresztül, ahogy a verejtékes mellkasához szorított. Ellopta a dokumentumomat. Nem hirtelen felindulásból. Ez előre kitervelt volt. Hideg számítás.
Márk végre felemelte a fejét.
– Anya, hagyd már. Hadd együnk nyugodtan.
– Egyél csak, fiam – cirógatta meg a levegőt Renáta. – Erő kell majd az utazáshoz.
Elvonult, győzedelmes csípőringással a bár felé, újabb pezsgőért.
Dóra, aki velünk szemben ült, és tíz éve ismert, az arcomra nézett, és megértette: valami készül.
– Jól vagy? – kérdezte hangtalanul, csak az ajkaival.
Felvettem a villát. Megforgattam az ujjaim között. Hideg volt. Súlyos. Megbízható.
– Dóra – szólaltam meg halkan, idegen nyugalommal. – Hívj egy taxit.
– Haza? Rosszul vagy?
– Nem. Teherautót.
– Tessék? – elkerekedett a szeme.
– Költöztetőt. Azonnal.
Felálltam. A szék hangosan felsikordult a parkettán. Márk abbahagyta a rágást.
– Hová mész már megint? A mosdóba?
– Nem, Márk. A DJ-hez.
– Minek? Énekelni akarsz? – vigyorgott feszülten. – Na, énekeld túl anyámat.
– Túl fogom.
Úgy, hogy beleremegnek a falak.
Átvágtam a termen. Lassan. Nyugodtan. Egyenes háttal, mint kifeszített húr. Utánam húzódott a ruhám uszálya, összeszedve a Renátáról lehullott konfettit és gyöngyöket.
A pultnál a fejhallgatós srác rám nézett, és megijedt az arckifejezésemtől.
– Mikrofont – mondtam röviden.
Szó nélkül nyújtotta át, remegő kézzel.
Kiléptem a terem közepére. A fénykörbe. A zene elhalt. A beszélgetések megszakadtak. Minden tekintet rám szegeződött.
Renáta a bárnál állt, pohárral a kezében, magabiztos mosollyal. Azt hitte, bocsánatot kérni jöttem.
Beszívtam a levegőt. Étel, idegen parfümök, alkohol és hazugság szaga keveredett benne.
– Kedves vendégek! – szólaltam meg tisztán, határozottan.
Renáta felvonta a szemöldökét, már előre élvezve a diadalt.
– Van egy fantasztikus hírem! Egy meglepetés, amit Renáta asszonnyal gondosan titkoltunk önök elől, és amely pillanatokon belül egészen új megvilágításba helyezi ezt az estét.