Renáta azonban nem állt meg az ölelésnél. Végigmért, mint egy árucikket, amelynek az értékét próbálja belőni, majd elhúzta a száját.
– Soványka vagy, az igaz – jegyezte meg fennhangon. – Így aztán hogy tervezel szülni, hm? A csípőd keskeny, az alakod inkább fiús.
Egy pillanatnyi szünet után legyintett.
– Sebaj, majd felszedünk rád ezt-azt.
Kitárta a karját, a ruhája finoman susogott, az a bizonyos „Arktikus hó”, mintha már előre készült volna elnyelni engem egy diadalmas, fullasztó ölelésben.
Elmosolyodtam.
Nem az a megszokott, udvarias mosoly volt. Nem az, amit ilyenkor illik.
Ez annak az embernek a mosolya volt, aki hirtelen ráébred: innen már nincs mit féltenie.
Határozott lépéssel indultam felé. A cipőm – vadonatúj, tökéletesen kényelmes darab – „véletlenül” beleakadt valami nem létező egyenetlenségbe a tükörsima parketten.
– Jaj! – kiáltottam fel hangosan, meglepően hiteles rémülettel a hangomban.
A fizika törvényei könyörtelen pontossággal működésbe léptek.
A széles szájú pohárból egy súlyos, sűrű hullám vörösbor csapódott ki. Lassan, szinte gyönyörűen ívelt a levegőben, sötétbordó szalagként csavarodva, megcsillanva a fényekben.
Csatt.
A hang nedves volt és határozott.
A folt azonnal szétterült Renáta feszes fűzőjén, mintha egy közelről leadott lövés érte volna. A bor patakokban indult lefelé, végigcsorgott a vakítóan fehér tüllön, a drága strasszokon, és az „Arktikus hóból” ragacsos, véresen sötét masszát varázsolt.
Renáta felsikoltott. A hangja olyan volt, mint egy légiriadó szirénája, amely darabokra tépi a zenét.
– Te! – hátrált meg, görcsösen a mellrészéhez kapva, miközben a kezével csak még jobban szétkente a bort. – Mit műveltél?!
– Te kis… –
– Mama! – kerekítettem el a szemem, mintha tényleg sokkos lennék. – Bocsásson meg!
Hadartam tovább:
– Ma annyira ügyetlen vagyok! Megszédültem az izgalomtól! Elgyengültek a lábaim!
Leemeltem a legközelebbi asztalról egy szalvétát. Papírból volt. Élénkvörös. És elkezdtem „segíteni”.
Szorgalmasan. Lelkesedéssel.
Jól belepréselve a bort a drága anyagba, felülről lefelé maszatolva, mellkastól hasig, egyre nagyobb területet áldozva fel.
– Ez pénzt jelent, mama! – jelentettem ki jó hangosan, hogy még a terem végében is hallják. – Vörös fehéren, ez a legbiztosabb jel!
– Óriási gazdagságot! Fürdeni fognak a pénzben!
– Vedd el a kezed! – ordította, és durván ellökött magától.
Márk elsápadva ugrott oda egy törölközővel.
– Anya, nyugodj meg, ez baleset volt…
– Nóra nem akarta…
– Nem szándékosan történt…
– Baleset?! – Renáta remegett a dühtől. A diadém teljesen félrecsúszott a fején, őrült királynővé téve. – Egy ötvenezer forintos ruhát tett tönkre!
– Ez szabotázs!
– Viszont látványos! – kiáltotta be valaki a rokonaim közül, kissé ittas jókedvvel. – Igazi avantgárd!
Renáta felszisszent, mint egy forró vízzel leöntött macska.
– A mosdóba megyek! – csapta oda, és toporzékolt egyet. – Márk, kísérj!
Aztán felém bökött hosszú, vérvörös körmével.
– Te ezért felelni fogsz.
– Otthon megbeszéljük.
Elvonultak. Márk sietett utána, próbálva felemelni a ruhája uszályát, amely ekkorra inkább hasonlított felmosórongyra.
A zene újra megszólalt. A vendégek egyszerre lélegeztek fel, mintha egy kifeszített húr pattant volna el a levegőben.
Dóra odalépett hozzám, és a poharamhoz koccintotta az övét – az enyém üres volt.
– Mesterlövész – mondta elismerően. – Tökéletes találat. Tízes skálán tíz.
– Ez még csak a kezdet – feleltem, a becsukódott ajtót figyelve. – Vissza fog jönni.
Túl jól ismertem Renátát. Nem az a fajta, aki feladja. Az elvonulás nála nem vereség, csak taktikai szünet.
Eltelt húsz perc. Táncoltunk, ettünk kacsasalátát, és meghallgattunk három egészen vállalható baráti köszöntőt. Majdnem ellazultam. A hátam izmai végre nem sajogtak. Egy pillanatra még abban is reménykedtem, hogy átöltözni ment, beragadt a dugóba, és ma már nem látjuk viszont.
Naiv hit volt.
Az ajtók újra kitárultak. Márk lépett be először, lehajtott fejjel, mint egy megszidott kutya. A tekintetét kerülte, idegesen csavargatta a zakója gombját.
Mögötte megjelent Renáta.
A terem megdermedt. De ez már nem a meglepetés csendje volt, hanem a bénító döbbeneté.
Rajta az én ruhám volt.
Nem az, amit éppen viseltem. A másik. A rövid, kézzel gyöngyözött koktélruha, amit kifejezetten a tánchoz vettem, az est hivatalos része utánra. A ruhazsákban pihent, a zárt öltözőben, ahol a táskáim és a személyes dolgaim voltak.
Belenyúlt a holmimba. Engedély nélkül átkutatta a cuccaimat.
A ruha borzalmasan kicsi volt rá. Megalázóan. A pántok bevágtak a vállába, a gyöngyös minta alatt átlátszott a feszítő fehérnemű. Ami rajtam épphogy térdig ért, rajta combközépig csúszott fel, felfedve a vastag, testszínű harisnyát.
Úgy festett, mint egy túltöltött kolbász ünnepi, de szűk csomagolásban.
Mégis királynői tartással vonult, mintha díszszemlét tartanának a tiszteletére.
– Képzeljék! – harsogta a mikrofonba, másodszor is kitépve azt a műsorvezető kezéből. – Nóra annyira sajnálta, hogy tönkretette a ruhámat!
– Sírt is a mosdóban!
– És felajánlotta nekem a tartalék ruháját!
Felém fordult. A tekintete ólomsúlyú volt.
– Köszönöm, drágám, a gondoskodást!
– Igaz, a mellrésznél szorít… Nórának ugye visszafogottabbak az idomai. Szinte gyerekesek.
– Nekem viszont minden természetes, minden nőies!
– De kibírom. Az ünnep kedvéért!
Márk szó nélkül leült, és a tányérját kezdte tanulmányozni, mintha a hús szerkezetében keresne életmentő válaszokat.
Ránéztem.
– Beengeded őt a táskámhoz? – kérdeztem halkan, de élesen, és pontosan tudtam, hogy ezzel még messze nincs vége.