A lakodalmi terem kétszárnyú ajtaja hirtelen kivágódott, olyan dörrenéssel, mintha ostromkos törte volna rá. A hirtelen keletkezett huzat felkapta az abroszok sarkát, a magas gyertyatartók lángjai riadtan remegni kezdtek. Összerezzentem, és csak hajszálon múlt, hogy a pezsgőspohár nem csúszott ki az ujjaim közül.
A bejáratnál feltűnő alak láttán több vendég is önkéntelenül visszafojtotta a lélegzetét. Nem egy elkésett távoli rokon állt ott, és nem is valamiféle meglepetésvendég vagy fellépő művész. A folyosón egy hatalmas, monumentális képződmény magasodott: fehér tüll, merev csipke és vakító strasszok tömkelege, egyetlen mozgó felhővé gyúrva.
Renáta asszony megérkezett egyetlen fia esküvőjére – méghozzá menyasszonyi ruhában. A ruhája legalább kétszer olyan díszes és terjedelmes volt, mint az enyém. Úgy ragyogott, hogy szinte fájt ránézni. A fején, a tökéletesre lakkozott, kőkemény frizurába illesztve, diadalként csillogott egy diadém.
A ceremóniamester dadogva elnémult, a mikrofon éles sivítással tiltakozott. A DJ kapkodva lehúzta a hangerőt, a romantikus dallam pedig szánalmas cincogássá silányult.
– Jaj, drágáim! – Renáta csengő, parancsoló hangja átvágott a légkondicionálók zúgásán. – Elkéstem! Borzalmas volt a dugó, és a fűzőt is egy teljes órán át húzták rajtam!
Határozott léptekkel indult felénk. Olyan volt, mint egy fehér jégtörő, amely magabiztosan szeli ketté az estélyibe öltözött vendégek tengerét.
Mellettem állt a férjem, Márk. Éreztem, ahogy a keze, amely az enyémet szorította, hirtelen nyirkossá és ernyedtté válik. Pislogott. Egyszer. Aztán még egyszer. Mintha abban reménykedett volna, hogy az egész csak káprázat.
– Anya? – préselte ki magából remegő hangon. – Te… ma igazán elegáns vagy.
Renáta egészen közel lépett. Nem drága parfüm illata lengte körül, hanem a hajlakk fojtogató szaga és valami édeskés, patikaszerű keverék. Olyan közel állt meg, hogy a krinolinja rám borult, összegyűrve a ruhám finom csipkéjét. Gyakorlatilag csapdába estem a műszálas, habos szoknya alatt.
– Hát persze! – csapta szét teátrálisan a karját, a karkötők csilingelve összekoccantak. – Meg kell ütnöm a szintet! Végül is én vagyok az anya. A legfontosabb nő egy férfi életében… amíg ő, khm… végleg át nem adja a helyét.
A teremben megfagyott a levegő. A mellettem álló barátnőm, Dóra tátott szájjal nézett, majd egy kattanással összezárta. A tekintete mindent elmondott: „Nóra, csapj le. Most azonnal.”
Renáta azonban ügyet sem vetett a döbbent vendégekre, hanem a fotóshoz fordult:
– Készíts képeket, fiam! Amíg friss a smink! Nórácska, lépj egy kicsit hátrébb, ott árnyékban jobban mutatsz. A bőröd ma… hogy is mondjam finoman… kissé problémás. Biztos ideges voltál.
Tettem egy lépést hátra. Nem félelemből. Undorból. Ez már nem egyszerű tapintatlanság volt, hanem nyílt területfoglalás. Nemcsak fehéret viselt. Azért jött, hogy mindenki számára világossá tegye: „Ez a fiú foglalt, és a hely mellette az enyém.”
– A ruhám egyébként tervezői darab! – folytatta lelkesen, miközben pörgött a kamera előtt, majdnem feldöntve egy virágállványt. – Az árnyalata „Sarkvidéki hó”. A legtisztább, a legnemesebb fehér. A tiéd, Nórácska… az inkább elefántcsont, ugye? Sebaj. Az enyém mellett kicsit fakónak tűnik, de állítólag ez most divat. Vidéki elegancia, nem?
Valahonnan ideges, elfojtott kuncogás hallatszott. Márk hallgatott. Csak állt ott, butácska mosollyal, felváltva nézve rám és a vakítóan ragyogó anyjára.
Bennem nem tombolt indulat. Nem tört rám hisztéria. Ahol korábban önuralom volt, ott most jeges, sötét üresség terpeszkedett.
– Márk – szólaltam meg halkan, rá sem nézve.
– Nóri, kérlek, ne kezdd – suttogta szinte zárt szájjal, hogy a vendégek ne hallják. – Anya csak szép akart lenni. Ne csinálj jelenetet. Légy okosabb.
Ne csináljak jelenetet. Ismerős mondat. Egy teljes évig ezt hallgattam. „Ne csinálj jelenetet”, amikor zokogva kierőszakolta, hogy a meghitt loft helyett ezt a giccses, stukkós éttermet válasszuk. „Ne csinálj jelenetet”, amikor átírta a vendéglistát, kihúzva a kollégáimat, és beírva a saját, alig ismert rokonait.
Most pedig ott álltam a saját esküvőmön, díszletként Renáta asszony egyszemélyes előadásához, miközben a férjem bölcsességet kért tőlem.
– Most pedig egy pohárköszöntő! – kapta ki a mikrofont a ledermedt ceremóniamester kezéből.
A terem engedelmesen emelte a poharakat.
– Átadom a fiamat… – a hangja szándékosan megremegett. Egy tökéletes könnycsepp, mintha egy olcsó sorozatból csöppent volna ide, végiggurult a púderezett arcán. – A véremet… ezekbe a… khm… kezekbe.
Sajnálkozó pillantást vetett a csokrot szorongató ujjaimra.
– Remélem, Nóra legalább a gombócfőzésig eljut majd. A férfiak gyomra kényes, a fekély nem alszik! – nevetett fel, a diadémja megingott. – Csókot, gyerekek! De ne feledd, fiam, az anyai gondoskodásnál és csóknál nincs édesebb a világon!
Odahajolt. Márkhoz. A szájára. Követelőzően, birtoklóan. A vendégek zavartan félrenéztek, a férfiak köhécseltek, a nők a szalvétájukat igazgatták.
Dóra hangtalanul mögém lépett, és a szabad kezembe nyomott egy nehéz, csordultig teli poharat.
– Cabernet – súgta a fülembe. – Sűrű. Mély. Az idei évjárat állítólag halálos a textilekre.
A bor a csillárok fényében majdnem feketének tűnt, sötétbordó mélységként. Renáta végre elengedte a fiát, és felém fordult. Az arca a győzelem fényében ragyogott.
– Na, kislányom – mondta mézes hangon –, gyere csak ide… hadd öleljelek meg.