Emese néni egy pillanatig hallgatott, majd határozott, mégis tétova hangon folytatta:
— Azon gondolkodtam… lehet, hogy elhamarkodott volt a költözés gondolata. Talán mégsem most kellene eladnom a lakást.
Márk meglepetten felvonta a szemöldökét.
— Anya? — kérdezte bizonytalanul. — Hiszen azt mondtad, jó lenne közelebb lenni hozzánk… meg az unokádhoz.
— Közel vagyok én így is — legyintett Emese. — Tizenöt perc az egész. És különben is… Gergő… vagyis, vannak ott dolgaim.
Lilla finoman közbeszólt, hogy oldja a feszültséget.
— Emese néni, ha így érzi helyesnek, mi megértjük. Az a legfontosabb, hogy jól érezze magát.
— Pontosan erről van szó! — kapta fel a szót az asszony. — Ott sokkal otthonosabb minden. Ismerős, megszokott. A szomszédok is rendesek.
Márk tanácstalanul váltogatta a tekintetét az édesanyja és a felesége között.
— De akkor mi lesz a vevőkkel? Hiszen már majdnem minden el volt intézve…
— Visszalépünk — mondta Emese határozottan. — Csak előzetes megállapodás volt, a foglalót visszaadjuk. Nem a pénz a lényeg. Inkább járjatok át hozzám, és én is jövök majd hozzátok. Néha.
Fél év telt el. Lilla és Márk egy szépen megterített asztalnál ültek Gergő lakásában. Emese néni elegáns ruhában sürgött-forgott a konyha és a nappali között, a házigazda pedig bort töltött mindenkinek — különleges alkalom volt, Emese még egy kortyot is megengedett magának.
— Az új kezdetre! — emelte poharát Gergő. — Vagyis arra, hogy Emesém vállalta, hogy megszépíti a mindennapjaimat!
A poharak összekoccantak. Emese — akit most már mindenki csak Emesének szólított — kissé pironkodva mosolygott.
— Minden olyan váratlanul történt — mondta nevetve. — Ebben a korban az ember már nem tervez… de Gergő igazán kitartó.
— Így is kell! — helyeselt Lilla. — A boldogság nem kérdezi meg, hány évesek vagyunk.
Vacsora után, miközben az idősebb pár lelkesen vitatta meg, hogyan lehetne tovább bővíteni a rózsakertet, Márk odahajolt a feleségéhez.
— Lillám, végül egészen jól alakult minden, nem gondolod?
— Sőt, a lehető legjobban — bólintott az asszony.
— Anyu boldog, mi is… Tudod, most már örülök, hogy nem költözött hozzánk. Túl különbözőek vagyunk.
— Tényleg? — Lilla játékosan csodálkozott. — Azt hittem, majd bánni fogod.
— Eleinte azt gondoltam, így lenne ideális — vallotta be Márk. — Aztán rájöttem, mindenkinek kell egy kis saját tér.
Lilla az asztal alatt megszorította a kezét.
— Bölcs felismerés, drágám.
Amikor a bejáratnál búcsúzkodtak, Emese néni hirtelen átölelte a menyét.
— Köszönöm, Lillácska — súgta halkan. — Mindent.
Lilla egy pillanatra ledermedt. Vajon rájött? De Emese már el is engedte, és serénykedni kezdett.
— Vasárnap gyertek! Sütök egy pitét. Új recept, Gergő Franciaországból hozott egy szakácskönyvet!
Hazafelé Márk vidáman dudorászott vezetés közben. Lilla az esti Debrecent figyelte az ablakon át, és mosolygott.
— Min jár az eszed? — kérdezte a férje.
— Csak azon, hogy minden a helyére került.
— Így van — bólintott Márk. — Anyunak igaza van: mindenkinek megvan a maga boldogsága. Neki Gergő és a rózsák, nekünk egymás.
— Meg a péntek esti sör — tette hozzá Lilla.
— És a hangerőn hallgatott rockzene!
— Meg az, hogy senki előtt nem kell feszengenünk a saját hálószobánkban!
Nevettek. A piros lámpánál Márk Lillára nézett.
— Szeretlek.
— Én is — hajolt közelebb Lilla, és a fülébe súgta: — Négy-null, kedvesem. De maradjon köztünk.
— Tessék? — pislogott Márk.
— Semmi. Csak szeretlek.
Az autó elindult, és hazavitte őket — abba az otthonba, ahol senki sem akadályozta meg őket abban, hogy boldogok legyenek.
Lilla pedig arra gondolt, hogy néha a legszebb győzelem az, amikor mindenki nyer. És hogy az igazi női bölcsesség nem a harcban rejlik, hanem abban, hogy olyan helyzetet teremtsünk, ahol a harcra nincs többé szükség.
Négy-null. Tiszta győzelem.