Emese néni elfoglalta a számára kijelölt szobát, majd lassan körbefordult benne, mintha egy ingatlanbemutatón lenne. A tekintete megállt a falakon, aztán az ablakon.
— Kissé komor ez a helyiség — jegyezte meg hűvösen. — És ezek a tapéták is… túl könnyedek az ízlésemhez.
— Ha szeretné, lecseréljük őket olyanra, amilyet csak választ — vágta rá Lilla azonnal, készséges mosollyal. — Egy szó, és intézem.
— Majd meglátjuk — zárta le Emese, miközben kitárta az ablakot. — Mi ez a zaj odakint? Mi épül ott szemben?
— Bevásárlóközpont — felelte Lilla. — Állítólag karácsonyra elkészül. Most persze elég hangos, reggel nyolctól dolgoznak, még szombaton is. De idővel hozzá lehet szokni.
Emese néni az ajkát biggyesztette, de nem mondott semmit.
Vacsorára Lilla mindent beleadott. Az asztal roskadozott a fogásoktól, bár ezek nagy része Emese mércéje szerint túl fűszeres, túl olajos vagy egyszerűen egészségtelen volt.
— Önnek külön főztem — tette hozzá Lilla gondoskodó hangon. — Főtt csirkemell, és egy kis káposztasaláta, majonéz nélkül.
— Köszönöm — érkezett a száraz válasz, miközben Emese rosszalló pillantást vetett Márkra és Barnabásra, akik lelkesen falták a sült krumplit fasírttal. — Márk, nem kellene ennyi zsíros ételt enned. Apád is mindig így evett, aztán…
— Anya — szakította félbe Márk nyugodtan —, kérlek, ne vacsora közben.
Az étkezés után Lilla bekapcsolta a tévét. Valamilyen fiataloknak szóló sorozat ment.
— Barnabás imádja ezt — magyarázta. — Tudom, hangos, de hát ilyenek a mai gyerekek.
Emese néni arca olyan volt, mintha komoly megpróbáltatáson esne át. Tíz óra körül felállt.
— Lefekszem. Itt elég nagy a zaj.
— Persze, pihenjen csak — bólogatott Lilla. — Csak szólok, hogy holnap reggel nyolckor újra kezdik az építkezést. Van füldugóm, ha szüksége lenne rá.
Válasz nem érkezett.
Másnap Lilla Emesét a kapunál pillantotta meg, élénk beszélgetés közepette a szomszéddal, Gergővel. A férfi két házzal arrébb lakott, pár éve veszítette el a feleségét, és a környéken művelt, udvarias emberként tartották számon. Nyugdíjas irodalomtanár volt.
„Ez érdekes” — gondolta Lilla, és nem hagyta annyiban.
— Emese néni — szólította meg, miközben Barnabással kilépett az udvarra —, nem inna meg egy teát?
— Köszönöm, épp beszélgetünk.
— Gergő — fordult a férfi felé mosolyogva —, nem tart velünk? Tegnapról maradt egy kis pite.
A szomszéd bizonytalanul Emesére pillantott.
— Ha nem zavarok…
A tea mellett a beszélgetés könnyedén folyt. Gergő a rózsáiról mesélt, a kertjéről, és Emese szinte felragyogott. Elárulta, hogy mindig is szerette a virágokat, csak egy lakásban nehéz igazán kibontakozni.
— Van még helyem a rózsakertben — ajánlotta fel Gergő. — Ha kedve lenne, szívesen adok egy kis parcellát a kísérletezéshez.
Emese elpirult.
— Jaj, igazán nem akarok tolakodó lenni…
— Szó sincs róla — legyintett a férfi. — Egyedül úgysem győzöm, ketten pedig sokkal kellemesebb.
Lilla csendben figyelte őket, és alig tudta elrejteni az elégedett mosolyát. Az ötlet, amely hirtelen pattant ki a fejéből, egyre ígéretesebbnek tűnt.
A következő napokban Gergő szinte mindennapos vendég lett. Emese teljesen megváltozott mellette: a megszokott szigor helyét derű vette át, gyakran nevetett, élénken vitatkoztak rózsafajtákról, könyvekről, régi időkről.
— Anya, mintha éveket fiatalodtál volna — jegyezte meg egyszer Márk.
— Badarság — hárította Emese, de a hangjában ott bujkált az öröm.
Két hét elteltével Gergő meghívta őt egy virágkiállításra a Botanikus kertbe. Emese úgy készülődött, mintha randira menne; Lilla még a saját brossát is kölcsönadta neki.
Egy héttel később, vacsora közben Emese néni váratlanul megszólalt, és a hangja komolyabb volt, mint addig bármikor.