…hogy mennyire kifinomult a hallása? Legutóbb is reggel rákérdezett, miért nyikorgott éjjel az ágy, nem tört-e el valami.
Márk felnyögött – nehéz lett volna megmondani, az emlékek váltották-e ki, vagy az, ahogyan Lilla közben hozzáért.
— És ez még nem minden — folytatta Lilla halk nevetéssel. — Tudod jól, hogy hajlamos vagyok… hangos lenni. Állandóan vissza kellene fognom magam. Vagy inkább teljes önmegtartóztatásra kényszerülnénk, amikor itt lesz.
— Lilla, ugyan már…
— Ugyan mi? Csak előre gondolkodom. Ja, és jut eszembe: emlékszel arra a kis fantáziádra a jelmezekkel? Amit annyira szerettünk volna kipróbálni? Na, azt most végleg elfelejthetjük. A fal túloldalán anyukáddal ez egyszerűen kizárt.
A következő órában egy szót sem szóltak egymáshoz. Aztán még egyben. Mire közeledett az ebédidő, Márk hanyatt feküdt, és a plafont bámulta, olyan arccal, mintha komoly döntéseket mérlegelne.
— Min jár az eszed? — kérdezte Lilla, ujjai lustán rajzoltak köröket a mellkasán.
— Csak… azon, hogy talán elsiettük ezt az összeköltözést. Lehet, jobb lenne, ha egyelőre maradna a saját lakásában.
— Ne légy nevetséges — Lilla megcsókolta a vállát. — Már mindent eldöntöttél. A vevőkkel is megegyeztél.
Kettő–nulla.
Harmadik menet
— Főzzünk előre mindent — vetette fel Lilla később. — Legyen leves, fasírt, pelmenyi, ami csak belefér.
— Nem túlzás ez egy kicsit? — nézett rá Márk meglepetten.
— Amikor ideköltözik az édesanyád, főzni akar majd. Saját elképzelései vannak az étlapról. Emlékszel a híres párolt húspogácsáira és a vízben főtt zabkására?
Márk arca önkéntelen grimaszba rándult. Gyerekkorának gasztronómiai kísérletei külön fejezetet érdemeltek volna.
— Szóval lakjunk jól rendes kajával előre — csicsergett tovább Lilla, miközben elővette a darált húst a hűtőből. — Ráadásul vettem oldalast is sütni, csípős pácban, ahogy szereted. Tudod, anyukád szerint a fűszer árt a gyomornak.
— Nem fogja megtiltani, hogy azt együk, amit akarunk — mondta Márk, nem túl meggyőzően.
— Persze hogy nem. Csak főz majd magának, és megsértődik, ha nem esszük meg. Mint tavaly szilveszterkor: „Egész nap a konyhában álltam, ti meg hozzá sem nyúltatok a kocsonyához!”
Márk nagyot sóhajtott. Emlékezett. Az a kocsonya azóta is fel-felbukkant a rémálmaiban.
Az egész nap a konyhában telt. Lilla bekapcsolta a kedvenc lejátszási listáját, a Bi-2-től a Splinig szólt minden, Márk pedig dúdolt, miközben együtt gyúrták a tésztát. A fazékban rotyogott a leves, a sütőben pirult az oldalas, az illatok betöltötték a lakást.
— Anyu ki nem állhatja a rockot — jegyezte meg Márk, amikor felcsendült a „Minden terv szerint halad”. — Csak a régi táncdalokat hallgatja.
— Akkor majd fülhallgatóval zenélünk — vont vállat Lilla. — Vagy megszokja. Mondjuk öt év alatt.
Estére a fagyasztó tele lett dobozokkal, Márk pedig az asztalnál ült, kifejezetten levert arckifejezéssel.
— Lehet, tényleg korai még ez a költözés — mormolta. — Talán egy-két év múlva…
— Márk — Lilla mellé ült, és megszorította a kezét —, az édesanyád felnőtt ember. Ha eldöntötte, hogy vált, tiszteletben kell tartanunk. Nekünk csak alkalmazkodnunk kell.
Három–nulla.
Két héttel később Emese érkezett meg az első adag holmijával. Lilla mosolyogva fogadta, kezében frissen sült pitével.
— Emese néni, de jó, hogy megjött! Márk már nagyon várta.
Az anyós gyanakodva végigmérte, de fogást nem talált rajta.
— Túl jókedvű vagy — jegyezte meg, miközben beljebb lépett. — Márk azt mondta, nem lelkesedtél annyira…
— Ugyan, dehogy! — Lilla őszinte meglepetést színlelt. — Csak azon aggódtam, kényelmes lesz-e önnek. Mégiscsak egyedül élt eddig, itt meg gyerek, zaj, nyüzsgés…
— Majd megszokom — felelte Emese röviden, és körbenézett, mintha máris mérlegelné az új élet első benyomásait.