— Tényleg? — Nóra majdnem félrenyelte a salátát. — Emese Zoltán tényleg hozzátok költözik?
Egy, Lilla munkahelyéhez közeli kávézóban ültek. A fiatalabb húg arca egyszerre volt döbbent és hitetlen.
— Egyelőre igen — felelte Lilla, miközben lassan megkavarta a cukrot a cappuccinójában. — De nem végleges állapot. Dolgozom rajta.
— Ezt hogy érted?
— Úgy, hogy nyílt fronton hadakozni teljesen értelmetlen. Márk most tele van kötelességtudattal: anya egyedül, gyermeki felelősség, lelkiismeret-furdalás… ilyen helyzetben vitatkozni falra hányt borsó.
— Akkor mi a terved?
Lilla szája sarkában sejtelmes mosoly jelent meg.
— Emlékszel, apa hogyan tanított minket sakkozni? Mindig azt mondta: több lépéssel előre kell gondolkodni. És néha a legjobb védekezés nem a támadás, hanem az, ha olyan környezetet teremtesz, amelyben az ellenfél maga mond le a szándékáról.
— Lilla, ez az élet, nem egy tábla figurákkal.
— Pont ezért izgalmasabb — vont vállat könnyedén.
Első lépés
Péntek este Lilla különös mosollyal fogadta a férjét az előszobában.
— Van egy meglepetésem — mondta, miközben segített Márknak levenni a kabátját.
— Miféle? — Márk gyanakodva felvonta a szemöldökét. A meglepetések általában vagy nagyon kellemesek voltak, vagy fájdalmasan drágák.
— Emlékszel a régi sörözős estékre? Vettem a kedvenc belga sörödet, rendeltem garnélát abból a debreceni belvárosi étteremből, és még szárított hal is van.
— Mi az alkalom? — nevetett bizonytalanul. — Szülinap nincs.
— Csak arra gondoltam, hogy hamarosan nem lesz rá lehetőség. Anyukád ugye egyáltalán nem iszik alkoholt. Még szilveszterkor sem. Tavaly is emlékszel, milyen kiselőadást tartott Barnabásnak, amikor meglátta, hogy vacsorához sört iszol?
Márk arca elkomorult.
— Azért ez nem jelenti azt, hogy teljesen felhagyok vele…
— Természetesen nem — legyintett Lilla. — Csak itthon nem nagyon lesz rá mód. Marad a bár… vagy a garázs, mint Zoli a harmadik lépcsőházból.
A konyhában már elő volt készítve minden: falatkák, poharak, a jéggel teli vödörben gyöngyöztek az üvegek.
— Ja, és hívtam Kristófot meg Dórát is — tette hozzá. — Valószínűleg utoljára. Tudod, anyukád nem igazán…
— Nem mondta, hogy nem kedveli őket.
— Márk, Kristófot „azt a túl laza barátot kétes poénokkal” jelzővel illette. Dóráról pedig megjegyezte, hogy kétgyerekes anyához képest túl rövidek a szoknyái.
Márk töltött magának egy sört, és nagyot kortyolt.
— Lehet, tényleg az utolsó alkalom — morogta.
Az este hangos nevetéssel telt. Kristóf útibeszámolókat mesélt, Dóra gondoskodott róla, hogy senkinek ne ürüljön ki a pohara. Éjfél körül elmentek, Márk elszenderedett a kanapén, Lilla pedig csendben pakolt, elégedett mosollyal.
Egy-null.
Második lépés
Szombat reggel Barnabás elutazott egy osztálytársa születésnapjára, ott is aludt. Lilla előre leegyeztetett mindent a szülőkkel.
— Egy teljes nap kettesben — bújt Márkhoz az ágyban. — Mikor volt ilyen utoljára?
— Hm — dörmögte félálomban. — Múlt hónapban?
— Az csak pár óra volt, amíg Barnabás moziban ült. Most egy egész éjszaka és reggel. Nem kell sietnünk sehova…
A keze a takaró alá csúszott, Márk azonnal felébredt.
— Kár, hogy hamarosan ritkán adódik majd ilyen alkalom — sóhajtotta Lilla, miközben megcsókolta a nyakát. — Ha anyukád a szomszéd szobában lesz…
— Miért ne adódna? — próbált a beszélgetésre figyelni, egyre kevesebb sikerrel.
— Először is Barnabást többé nem tudjuk majd nála altatni. Másodszor… Márk, te is emlékszel, milyen figyelmes a hallása, és mennyire érzékeny minden zajra — tette hozzá Lilla, sejtelmesen, hagyva, hogy a gondolat tovább fusson benne.