Puha volt még, friss illata felszállt, amikor megfogtam. A kosárba tettem, majd továbbindultam a halas pult felé.
— Kisasszony — szólítottam meg az ásítozó eladónőt. — Szeretnék egy üveg kaviárt. Azt ott, a legjobbat. És mellé egy kicsi palack szénsavmentes vizet.
— Csak egyet? — kérdezett vissza, miközben lehúzta a tételeket.
— Igen. Egyet. Magamnak.
Egy ünnep egyetlen embernek
Nem mentem haza. A lakás a város túlsó végében volt, és az ünnepi éjszakán a taxi ára teljesen irreálisnak tűnt. A közeli kis parkban találtam egy padot, közvetlenül egy lámpa alatt. A kesztyűmmel lesöpörtem róla a havat, leterítettem rá a boltból hozott zacskót, és leültem.
Körülöttem szinte teljes volt a csend. Csak néha törte meg egy-egy sietős lépés, ahogy az emberek vendégségbe igyekeztek, a hó pedig halk roppanással adta meg magát a talpuk alatt.
Letörtem a bagett ropogós végét. A kaviáros üveg fémgyűrűje halk kattanással engedett. Vastagon kentem a fekete gyöngyöket a kenyérre, nem spórolva — olyasmi volt ez, amit otthon soha nem tettem meg. Ott mindig mások jutottak először: a férjem, a gyerekek, nekem maradt, ami maradt.
Valahonnan messziről megszólaltak az éjféli harangok. A hangjuk visszaverődött az udvarok falairól, szétterült a hideg levegőben.
Beleharaptam a szendvicsbe. A sós kaviár és az édeskés, friss kenyér együttese minden korábbi, bonyolult fogásnál többet adott. Semmi flanc, mégis tökéletes.
A zsebemben a telefonom megállás nélkül rezgett. A kijelzőn Gergő neve villogott. Egyszer, kétszer, aztán újra és újra.
Végül üzenet érkezett:
„Furcsán viselkedsz. Anyám hívott, kérdezi, hol vagy. Mit mondjak nekik? Azonnal gyere haza, ne hozz rám szégyent.”
Nem az volt benne, hogy „hiányzol” vagy „aggódom”. Csak az, hogy „ne hozz rám szégyent”.
A kijelzőre néztem.
Egy kimerült, középkorú nő láttam volna magam előtt, akit most tettek felelőssé mindenért? Nem. Egy nőt láttam, aki végre saját magát választotta.
Megnyomtam a lezáró gombot, majd teljesen kikapcsoltam a telefont.
Az első tűzijáték közvetlenül felettem robbant szét. Zöld, vörös és arany fények hullottak alá, megvilágítva az egyszemélyes lakomámat. Fáztam, mégis belül valami nyugodt, szilárd melegség terjedt szét bennem.
Ekkor állt össze bennem minden.
A szemetesbe hajított saláta soha nem az ételről szólt. Próbakő volt. Annak a próbája, hogy ebben a családban ki vagyok én valójában: szeretett feleség, vagy kényelmes háttérember, akinek csendben tűrnie kell, nehogy „elrontsa az összképet”.
Én átmentem ezen a próbán. Gergő viszont elbukott.
Holnap hazamegyek. Nyugodtan, kapkodás nélkül összepakolok, miközben ő alszik a maga „hasznos” bulija után. Beszélni fogunk. Ismerem a törvényeket, tudom, mik a jogaim a lakással kapcsolatban. És soha többé — hallja meg bárki — soha többé nem engedem, hogy más mondja meg, mit ehetek, mit mondhatok, vagy mikor kell eltűnnöm.
Befejeztem a szendvicset, lesöpörtem a kabátomról a morzsákat, és elmosolyodtam a fénylő égbolt felé.
Jobb egy téli padon, egyedül enni egy darab kenyeret, mint díszes asztalnál ülni azokkal, akik nem becsülnek meg.
Boldog új évet nekem. Egy teljesen új élet kezdetét.