Hirtelen nem ijedtség volt bennem, hanem valami más: metszően tiszta hideg és egyfajta könyörtelen józanság.
— Nem, Gergő — mondtam ki nyugodtan. — A kacsát ti fogjátok megenni. Nélkülem.
Megfordultam, és elindultam az előszoba felé.
— Hé, hová mész? Nóra, ne csináld már! Negyven perc múlva éjfél! — kiáltott utánam.
A hangja akkor ért utol, amikor már a fogasnál álltam. Hallatszott benne az ingerültség, de volt benne nyugtalanság is. Nem amiatt, hogy elmegyek, hanem mert ez az egész „kellemetlen helyzetbe” hozza.
— Nem csinálok semmit — feleltem egyenletesen, miközben felvettem a kabátomat, és sorban begomboltam. Alulról felfelé. Egy. Kettő. Három. A kezem biztos volt, engedelmes. — Egyszerűen nem szeretném elrontani az étvágyatokat a látványommal. Meg… a salátámmal.
— Ugyan már, ekkora hülyeségen megsértődni! — toppant elém a folyosón, a kezében egy félig megrágott zellerszárral. — Gyere vissza, ez gyerekes! Mégis hogy akarsz elmenni? Taxi aranyáron van ilyenkor, és úgysem kapsz!
Szótlanul lehajoltam, felvettem a táskám a padlóról. Pont onnan, ahová korábban utasítottak, hogy tegyem. Aztán kinyitottam az ajtót.
— Boldog új évet, Gergő.
Az ajtó mögöttem csendesen, tompa, drága hanggal csukódott be.
Lefelé a lépcsőn
Nem hívtam liftet. Mozgásra volt szükségem. Arra, hogy érezzem: én irányítom a testemet, nem állok mozdulatlan bábuként mások elvárásai között.
A tizedikről gyalog indultam lefelé. A magassarkú cipőm keményen koppant az elegáns lépcsőház kőburkolatán.
Minden egyes szinttel könnyebb lett a mellkasom.
Kilencedik emelet — a sértettség felkúszik a torkomba.
Hetedik — düh. Hogy tehette ezt? Huszonhárom év házasság!
Ötödik — a légzésem lassan kisimul.
Harmadik — üresség.
Első — szabadság.
Kitoltam a nehéz üvegajtót, és kiléptem a fagyos éjszakába.
A levegőnek hóillata volt, és valahonnan távoli tűzijáték fanyar füstje keveredett bele. Az órámra pillantottam: 23:40. Az utca kihalt volt, csak néhány ablak villogott színes fényekkel. Mindenki már az asztalnál ült, pezsgőt bontott, jókívánságokat hallgatott, titkos vágyakat fogalmazott meg magában.
Én pedig ott álltam egyedül a havas udvar közepén, új csizmában.
És tudják mit? Jól voltam. Hosszú évek óta először nem kellett figyelnem arra, szedett-e még Gergő repetát, nem unatkoznak-e a vendégek, nem gyűrődött-e meg az abrosz.
A ház sarkán egy non-stop kisbolt neonfelirata világított. Az egyetlen hely, ahol még volt élet. Beléptem. A meleg szinte arcul csapott.
A biztonsági őr, aki unottan bámulta a monitorokat, meglepetten végigmért. Egy ünneplőbe öltözött, kisminkelt nő egyedül, negyedórával újév előtt — nyilván nem mindennapi látvány.
Odamentem a polcokhoz.
Kész salátának nyoma sem volt. A hűtők teljesen kiürültek. Csak előrecsomagolt salátalevelek maradtak — pontosan olyanok, amilyeneket most Gergő próbálhatott nagy nehezen legyűrni odahaza. Elmosolyodtam, és továbbmentem.
A pékáru részlegen egyetlen darab francia bagett árválkodott a polcon, mintha már csak rám várt volna.