Az egész inkább díszlet volt, nem vacsora: egy gondosan komponált látvány, amelynek semmi köze nem volt az örömhöz.
— Hoztam én is valamit — szólaltam meg, miközben előhúztam a salátás tálat. Úgy éreztem magam, mint egy rajtakapott gyerek, aki rossz helyre tévedt. — Otthon készítettem.
Abban a pillanatban billent meg minden.
Alexandra közelebb lépett. Az orra finoman megremegett, ahogy megérezte a zöldségek illatát, ami még a fólián keresztül is utat talált magának.
— Add ide — mondta, és szinte kitépte a nehéz tálat a kezemből.
Azt hittem, kiviszi a konyhába. Beteszi a hűtőbe. Elrejti, nehogy kínos legyen a „különlegesen válogatott” társaság előtt.
Ehelyett a szenzoros szemeteshez sétált. A fedél hangtalanul felcsúszott.
— Ne… — szakadt ki belőlem alig hallhatóan.
A sógornőm egyetlen mozdulattal kiborította a salátát.
Az étel tompa, nedves puffanással csapódott a műanyag aljára. A csendben ez a hang ordítóbb volt bármilyen kiabálásnál.
Öt óra munka. Az igyekezetem. Az, hogy örömet akartam szerezni a férjemnek. Mindez egy amorf kupaccá vált a kávékapszulák tetején.
— A tálat majd elmosod, aztán elviheted — vetette oda Alexandra, miközben az üres, rózsaszín szósszal összekent edényt a márvány pultra tette. — Mi ilyet nem eszünk. Neked sem ajánlom, ötven körül már ideje figyelni az alakra.
A levegő megfeszült, mintha üveg lett volna. Csak a párásító halk zúgása hallatszott.
Gergőre néztem. Elfordult az ablaktól.
A tekintetében nem haragot láttam, nem védelmet, hanem bizonytalanságot. Attól félt, hogy jelenetet rendezek, és elrontom az estét a húgának.
— Na, Nórám — mondta békülékeny mosollyal, miközben már nyúlt is egy csíráztatott búzás falatkáért. — Tudod, ők oda vannak az egészséges életmódért. Ne vedd a szívedre. Ne csináljunk ügyet belőle, ünnep van. Alexandra csak jót akar.
Felkapott egy poharat, felém nyújtotta.
— Igyál egy kortyot, lélegezz. Egy saláta nem a világ vége.
Odabent valami halk kattanással eltört. Nem látványosan, inkább úgy, ahogy egy tartóelem adja meg magát, amelyről nem is tudtuk, mennyire szükség volt rá.
Lenéztem a kezemre. Arra az apró, rózsaszín pöttyre az ujjamon.
— Apróság? — kérdeztem nyugodtan, szinte túl halkan.
Gergő megkönnyebbült, azt hitte, elvonult a vihar.
— Persze. Ülj le, mindjárt hozzák a meleg ételt. Narancsos kacsa lesz, zsír nélkül, speciális eljárással.
Ebben a pillanatban árult el.
Nem egy másik nővel, nem titokban, hanem itt, a szemetes mellett. Megengedte, hogy belém töröljék a lábukat a húga kényelméért, ezért a steril, hideg „helyességért”.
A maszatos salátástálra néztem, majd a férjemre, aki már készségesen tolta ki Alexandra székét. Ha valaha érezted, hogyan foszlik szét belül a kötődés, pontosan tudod, miről beszélek: nem fájdalom volt, hanem egy hirtelen, tiszta felismerés.