— Tedd el azonnal, mielőtt a vendégek meglátják — szólt Alexandra hangja szárazon, mintha csak egy láthatatlan porszemet pöccintett volna le a válláról. — Ez egy rendes otthon, nem egy pályaudvari kifőzde.
Megdermedtem. A salátástál hideg üvege rátapadt az ujjaimra, közben az arcom hirtelen lángba borult.
A fólia alatt ott feküdt a saját „bundás heringem”. Az a bizonyos étel, amely fölött reggel hét óta serénykedtem.
Mindent aprólékosan csináltam. A kockákat olyan finomra vágtam, ahogy annak idején a nagymamám tanította. A mártást magam kevertem ki, mert a bolti szerintem tele van fölösleges adalékokkal. A zöldségeket megfőztem, majd az ablakpárkányon hagytam kihűlni…
— Alexandra, ez hagyomány — szólaltam meg halkan. A hangom meglepően vékonyra sikerült. — Gergő szereti.
— Gergő mostanában odafigyel az egészségére — vágta rá a sógornőm, még csak fel sem nézve a bátyjára.
— Ez a te „majonézes rémálmod” pedig konkrét támadás a szervezet ellen. 2025-öt írunk, Nóra, szégyen ilyesmit az asztalra tenni. Ez az önbecsülés teljes hiánya.
A férjemre pillantottam.
Gergő az ablaknál állt, és feltűnő alapossággal tanulmányozta a szomszéd erkélyén lógó fényfüzért. A hátán feszült az az elegáns ing, amelyet kifejezetten erre az estére vettünk.
Vártam. Egyetlen mondata is elég lett volna. Hogy „Alexandra, hagyd abba”, vagy „Nóra rengeteget dolgozott vele”, esetleg „Én meg fogom enni”.
Bármi.
De Gergő hallgatott.
Pedig az intő jelek korábban is megvoltak. Csak én — mint oly sokan mások — inkább nem vettem róluk tudomást. Ismerős az érzés, amikor könnyebb lenyelni a sértettséget, mint konfliktust vállalni a családban?
Két órával az éjféli harangszó előtt érkeztünk meg a sógornőmhöz.
Alexandra lakása inkább hasonlított egy modern irodára, mint otthonra: vakítóan fehér falak, fém és üveg mindenütt, egyetlen felesleges tárgy sem. Még a karácsonyfa is „dizájner” volt, áttetsző műanyagból, fenyőillat helyett drága lakásparfüm szaga lengte körül.
— A cipőket a szekrénybe — közölte üdvözlés helyett.
Testhez simuló, púderrózsaszín ruhát viselt, amely kihangsúlyozta edzett alakjának minden vonalát.
— És Nóra, kérlek, ne tedd a táskát a puffra, az a kárpit nagyon kényes.
Engedelmesen a földre tettem.
A kezemre tévedt a tekintetem: a mutatóujjamon, a citromlé ellenére is, ott maradt egy apró rózsaszín folt a céklától. Ebben a steril fehérségben idegen pacának tűnt. Gyorsan a zsebembe süllyesztettem a kezem.
— Fáradjatok be — intett Alexandra a nappali felé. — Az asztal már majdnem kész. Ma fine dining étteremből rendeltünk cateringet. Semmi nehéz, csak ami jót tesz.
A hatalmas üvegasztalon magányosan sorakoztak a tányérok, rajtuk valami zöld és alig látható adagok: rukola, quinoa, áttetsző halszeletek, mint finom szirmok. Kenyérnek nyoma sem volt, és az egész látvány inkább egy gondosan beállított fotóra emlékeztetett, mint egy ünnepi vacsorára.